Interjú

Hellboy Budapesten – Interjú László Márkkal, az első magyar Hellboy-rajzolóval

hellboy-winter_special2019.pngLászló Márk 29 éves budapesti illusztrátor és képregényrajzoló. Az idei év rendkívül sikerekben gazdag számára, hiszen mondhatni gyerekkori álmát valósíthatja meg. Ugyanis a Hellboy: Winter Special című antológia-kiadványba Mike Mignola forgatókönyvéből egy tízoldalas képregényt rajzolt. A füzet 2020. január 15-én jelenik meg az Egyesült Államokban, de biztos forrásból tudjuk, hogy a Vad Virágok Könyvműhely,  a Hellboy magyar kiadója jóvoltából magyarul is megjelenik. Ennek az apropóján interjúvoltam Márkot, hogy minél több képregényrajongóhoz eljusson a hír, titkon remélve azt is, hogy ezután leendő rajongók is kedvet kapnak a képregényolvasáshoz.

Kovács Milán: Tudom, hogy klisé kérdés, de hogyan jött neked egyáltalán a rajzolás?

laszlo_mark-portre1.jpgLászló Márk: Hát igen, a válaszom is elég klisé lesz, mert ahogy a legtöbb rajzolni szerető embernek, nekem is már kiskoromban az volt a kedvenc szórakozásom, hogy rajzolgatok. Minden, ami akkoriban vizuálisan hatott rám vagy megtetszett, például a szellemkastélyok, dínók, legójátékok meg minden ilyesmi, azokat sokszor le is rajzoltam. Szóval azt hiszem, ez egy ilyen természetes belső inger nálam, hogy papírra vessem, ami tetszik vagy érdekel. Még az egyik első videófelvételen is ez látható rólam: ülök és rajzolok.

KM: Az általános iskolát átvészelted, aztán utána egy sima középsuliba jártál vagy már az is rajzos tematikájú volt?

LM: Abba a középiskolába kerültem be, amit úgy emlegettek, hogy oda járnak azok, akiket a “Kisképzőbe” nem vesznek fel. Itt is volt alaktan, rajzórák meg művtöri, csak épp nem volt annyira komolyan véve, szóval simán el lehetett lébecolni ott úgy is, hogy szart az ember bele a rajzolásba. Ez nekem azért volt hasznos időszak, mert én meg itt jöttem rá, hogy a rajzoláson kívül más olyan dolog – amiből meg lehet élni – nem nagyon érdekel. Nem mintha a rajzolásból feltétlenül meg lehetne élni, de ha trafikos lennék akkor is tuti rajzolgatnék egy sajtpapírra két kasszázás között.

KM: Középiskola után viszont már az iparművészeti egyetem következett, ami most már a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem néven fut. Ott sem konkrétan képregényrajzolást tanultál, hiszen tudtommal nincsen olyan szak.

LM: Ott animáció szakra jártam, amit többnyire nagyon szerettem csinálni, mert lényegében itt is történeteket kellett elmesélni képekkel. De az animáció amellett hogy nagyon időigényes műfaj, elég durva csapatmunka is, nekem pedig idővel egyre egyértelműbbé vált, hogy egyedül hatékonyabban “működöm”. Meg hát eleve a képregények világa volt rám a legnagyobb hatással mindig is, így végül természetesen jött a dolog, hogy képregényezzek. Az MA-diplomamunkám sem animáció lett, de szerencsére rugalmasan kezelték a dolgot a MOME-n és simán tudtam képregénnyel mesterdiplomázni.

laszlo_mark-hellboy1.jpgKM: Ami azt jelenti, hogy befejezted első hosszabb terjedelmű képregényed is. De gondolom nem ez volt az első ilyen, rengeteg lapulhat otthon a fiókban.

LM: Persze, csináltam elég sokat, csak egyik sem volt túl jó. Már általánosban megtöltöttem spirálfüzeteket nagyon epikusnak szánt, sehová sem tartó random történetfolyamokkal szörnyekről meg ufókról, próbáltam saját Kretén magazint összerakni, meg ilyenek. Volt pár fanzinos próbálkozás, meg szintén már a Momén csináltam egy 16 oldalas bevezető sztorit egy istenekkel és démonokkal harcoló alkoholista csövesről, ami max kezdő próbálkozásnak volt csak oké, de annak az ötletét például még nem engedtem el teljesen. Aztán a Nyugat+Zombikba is rajzoltam 16 oldalt, illetve tavaly a Szépirodalmi Figyelőben is megjelent egy rövid képregényem.

KM: Mesélnél egy keveset, hogyan is jött neked ez A kisfiú és a szellembohóc című képregény?

LM: Ha jól emlékszem az egész egy firkából indult ki, rajzoltam egy gyertyát tartó bohóc-szellemet, aki egy kisgyerek mögött áll. Ebből kerekedett ki az egész történet, meg abból, hogy szerettem volna felhasználni a bohócot meg a cirkuszt, mint horror-toposzt, de megfordítva. Tehát hogy a para-karakterről kiderüljön, hogy igazából nem is para, hanem jószándékú. Valamiért ezt érdekesnek találtam.
A történetre hatott mindenféle személyes tapasztalásom, nyilván a szokásos barátok-barátnők téma, meg az, hogy a kutyám a halála után mennyire jelen maradt az álmaimban. A gyártás pedig úgy nézett ki, hogy 3 évig kb ültem a sztorin, formálgattam, átírtam hetvenötször. Aztán amikor diplomázni kellett akkor nekiültem és megrajzoltam kb. egy félév alatt. Amúgy a diplomára elkészült verziót is alaposan feljavítottam még, mert jócskán ráfért. Ezt adta ki végül magyarul a Szépirodalmi Figyelő.

laszlo_mark-szellembohoc.jpg

KM: Amikor írtad és rajzoltad a diplomamunkád, már ismerted a Hellboyt, mint képregényt?

LM: Persze, a Hellboyt kb 13-14 évesen ismertem meg, a Felvidéki Miklóson keresztül, akivel egy rajzszakkörbe jártunk, ahol a szünetekben nagy képregényes diskurzusokat folytattunk arról hogy Mark Bagley jól rajzol-e Pókembert vagy sem és ő mutatta egyszer. Nem volt instant szerelem, de azt rögtön láttam, hogy azért eléggé máshogy közelíti meg a rajzolást meg a történetmesélést, mint mondjuk Todd McFarlane.

KM: Mike Mignolat nagy idolodnak tartod, nyilván hatással volt a rajzaidra is. Volt olyan pont az alkotói fázisodban, amikor érezted, hogy elértél egy pontra, ahonnan már ízig-vérig saját rajzstílust alakítottál ki?

laszlo_mark-hellboy2.jpgLM: Fura ez a stílus-dolog, mert szerintem nekem például még nincsen saját stílusom, és nem is gondolom, hogy kellene, hogy legyen. Egy ilyen – viszonylag pályakezdő- szinten álló ember szerintem még a korából meg a kevés tapasztalatából adódóan nem jelentheti ki magáról, hogy ilyen vagy olyan stílusban rajzol. Maximum próbálkozik egy bizonyos irányba több-kevesebb sikerrel. Majd 60 éves koromra lehet kiforr a dolog valamivé, amiről majd kijelenthetem, hogy na, ez a sajátom! Ahogy rajzolok, az folyamatosan fejlődik, változik az idővel, rendszeres dolog nálam hogy a pár hónapnál régebbi rajzaimra nem nagyon tudok úgy ránézni, hogy ne egy hiba-gyűjteményt lássak bennük. Minden rajzommal úgy vagyok, hogy van benne kb 90% “unalmasság”, és 10%-nyi részlet, ami tetszik, amiről azt érzem, hogy izgalmas, és szeretném tovább vinni. Az, hogy a munkáimon egyértelműen látszik más alkotók behatása, szerintem ennek a folyamatnak természetes része, meg oké is addig, amíg az inspirálódás nem megy át ilyen szolgai másolásba és tud valamit hozzá is adni a dologhoz. Hogy kivel milyen képi világ rezonál – gondolom – személyiségfüggő dolog, nálam például mindig befutó volt, ha valami markáns és sötét, meg valahogy kiérződik belőle a rajzolás szeretete. Ez meg elég jól kitapinthatóan jelen van az olyan szerintem frankó alkotóknál, mint Robert Crumb, Jamie Hewlett, Ben Templesmith, Bruce Timm, vagy Mike Mignola.

KM: Csak azért kérdem, mert ugye külföldön most is elég sok olyan alkotó van, aki mondhatni egy az egyben másolja az utóbbi alkotó rajzstílusát. De nem kell messzire mennünk, itthon is rengeteg rajzolóra volt hatással rajtad kívül is az ő művészete.

laszlo_mark-hellboy3.jpgLM: Erről azt gondolom, hogy egyrészt ez tökre érthető. Elég könnyen megkülönböztethető a mainstream képregények megszokott vizuális világától és mellé nagyon jól működik is. Szokás rá azt mondani, hogy “artist’s artist”, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy akkor tudod igazán értékelni, amikor már tudsz valamennyit a rajzolásról, és felismered hogy a pár vonallal felskiccelt, minimalistának ható rajzai mögött mennyi jól átgondolt tudatosság és erő van. Amit a papírra tesz az egyszerű vonalak meg foltok halmaza, de ami az olvasó fejében ezt látva összeáll, az ennél sokkal több. Hiába egy fekete foltot látsz, egyszerűen érzed, hogyan fordul a térben 3D-ben az a valójában csak kétdimenziós forma. Ez persze nem újkeletű dolog, játszott már ezzel Alex Toth, Bernie Wrightson, meg Frank Frazetta is, ők például egyértelműen olyan nevek, akik nagy hatással voltak rá.
Másrészt szerintem ez kulcsfontosságú dolog. Más dolog imitálni valaki stílusát, vagy inspirálódni belőle. Igen, tényleg létező jelenség a Mignola-másolás, de ez nem csak Mignolára igaz, hanem minden jelentősebb művészre, manapság egyre több James Harren-klónnal is találkozni, de az avatott szem szerintem ezeknél hamar észreveszi, hogy kilóg a lóláb.

KM: Nem is olyan rég voltál először az Egyesült Államokban, többek közt New Yorkban. Milyenek voltak az élményeid, most hogy már te is amerikai képregényeken dolgozol?

LM: A legtöbb popkulturális termék, amit fogyasztok amerikai, a kedvenc zenekaraim, filmjeim és képregényeim mind ott játszódnak vagy onnan származnak. Nekem nagyon jó volt végre élőben is megtapasztalni ezt a miliőt, olyan volt kicsit, mint belépni egy film díszletébe, csak ott ez nem díszlet, hanem a hétköznapi valóság. De én lehet elfogult vagyok a dologgal kapcsolatban mert már kiskorom óta úgy érzem, hogy ott szeretnék élni, szóval én tényleg meghatottsággal csodáltam még a csatornából feltörő bűzfelhőket is. Ami mindenképp nagyon jó volt, hogy New Yorkban eljutottam a Society of Illustrators-ba, ahol a galériában épp egy retrospektív Batman kiállítás volt, egészen a korai Bob Kane-Bill Finger időszakból kezdődően a napjainkig. Eredeti oldalak kb minden jelentős Batman-sztoriból: Frank Miller és Brian Bolland. Olyan fura, de amúgy nagyon jó dolgok mint egy teljes folyósónyi Batman-manga, de még volt egy festett animációs fázisrajz a Batman: The Animated Series-ből is.

laszlo_mark-hellboy4.jpgKM: Azt még nem is kérdeztem, hogyan kerültél egyáltalán Mike Mignolaval kapcsolatba?

LM: Még egy pár éve a Multiversity Comics oldal rendezett egy 20 years of Hellboy rajzversenyt, ahova lehetett a világ minden részéről nevezni fanartokkal, és énis így tettem.

KM: Ó emlékszem, én szavaztam is rád!

LM: Nagyon köszi így utólag is, mert ugye bejutottam a top 3-ba, ami azért is tök király, mert Mignola volt az utolsó fordulós zsűri. Szóval gondoltam, hogy ha már látta és értékelte is egy rajzomat, talán nem annyira creepy, ha bejelölöm Facebookon. Így aztán az évek során elég sok rajzommal találkozhatott, amiket posztoltam. Aztán amikor az ember, akinek kb. minden képregényét olvastad – meg az egyik legnagyobb élő képregénylegenda – belájkolja egy rajzodat vagy odakommentel alá, az nagyon szürreális élmény. De a top 1 szürreális élményem az volt, amikor tavaly ősszel jöttem ki egy állásinterúról egy ruhaboltból és épp azon keseregtem magamba hogy valószínűleg soha nem fogok tudni megélni a rajzolásból, mikor rám írt Messengeren, hogy tudok-e neki mutatni általam rajzolt képregényoldalakat, mert megmutatná őket a szerkesztőnek.

KM: Rendkívül filmbeillő jelenetnek hangzik.

LM: Tényleg olyan volt. Álltam és gyakorlatilag bőgtem egyet a téren.

KM: Pedig mehettél volna jó kis cipőket árulni.

LM: Ja, el is mentem egy hónapra, de akkor már tudtam, hogy talán nem kell majd ezt csinálnom örökre. Vagyis én még akkor is az esélytelenek nyugalmával küldtem el neki néhány oldalt a Nyugat+Zombikból, meg az akkor még készülgető bohócos képregényemből, gondolva hogy úgyis azt reagálja majd, hogy “jól van kisfiam, ügyes vagy, de menjél vissza még pár évig gyakorolni a rajzasztalhoz”. De a legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy tetszenek neki és lehet, hogy van pár félkész Hellboy-sztorija talonba amihez szerinte illenének az én rajzaim.

KM: Izgalmas beszélgetés lehetett. Akkor már kiderült, hogy milyen Hellboy-sztori? Mondott róla valamit?

LM: Eleinte nem sokat, kezdtem is elengedni a dolgot, amikor nagyjából fél év elteltével ismét rámírt hirtelen, hogy ja amúgy kész van a forgatókönyvvel és hogy a következő Hellboy: Winter Special-ba jelenne meg a képregény. Akkor kezdtem el azt hiszem először felfogni, hogy ez tényleg a valóság amikor megnyitottam a fájlt és láttam hogy van benne egy olyan sor, amikor Hellboy száját elhagyja a karaktertől megszokott tipikus “son of a…” mondat. Akkor én is ezt mondtam magamban. Amúgy a forgatókönyv sztorija eredetileg Prágában játszódott volna, de gondolom a Facebooknak köszönhetően tudta rólam, hogy budapesti vagyok. Szóval megkérdezte, hogy szeretném-e hogy Budapest legyen a helyszín, azaz iszonyat durván laza meg jó arc csávó. Előtte még azt is megkérdezte, hogy miket szeretek és mit nem szeretek rajzolni, hogy ezzel is segítse a munkát. Mondtam neki, hogy ha egy mód van rá, lehetőleg ne szép nőkről vagy szép dolgokról szóljon a történet mert olyat tényleg nem tudok rajzolni.

laszlo_mark-hellboy-commission.jpg

KM: És végülis vannak nők vagy szép dolgok a képregényben?

LM: Nem, nincsenek, talán egy kép van egy fürdőruhás nőről kirakva a falon valahol egy háttérben, de azt is max három vonallal rajzoltam meg.

KM: Ezek szerint meghallgatott, hogy mit nem szeretnél rajzolni.

LM: Igen, Mignola képregényes berkekben egy meglepően kedves, előzékeny fickó hírében áll és az én tapasztalataim is ilyenek voltak. Király, hogy vannak emberek akik ekkora nagy munkássággal meg névvel sem szállnak el maguktól.

KM: Visszatérve tehát, akkor Budapesten játszódik a képregényed. Egyszerűbb neked is egy olyan várost rajzolni, ahol születtél és egész életedben éltél, nem?

LM: Végülis igen, bár ennél a képregénynél jöttem rá, hogy mennyire nem lehet fejből rajzolni egy várost, hiába élek itt 29 éve. Muszáj referenciafotókat nézegetni róla még akkor is, ha nem szerettem volna benne konkrétan felismerhető helyszíneket megjeleníteni. Annak ellenére, hogy amikor elolvastam a sztorit – ami a kilencvenes évek elején indul egy pesti belvárosi kocsmában – rögtön felsejlett előttem a kép Hellboyról, ahogy a lepukkant Népszínház utcában bandukol egy szál szimfóniával a szájában. Szóval ami fontos volt nekem, az inkább ennek a klasszik neonfényes, de közben dzsuvás szocreál pesti hangulatnak a visszaadása. Na meg hát Budapest – bár elég szürkének ható város – nagyon durva apró részletekkel van tele. Elég megnézni a mintázatát egy random belvárosi kapualj kövezetének vagy egy lakóépület homlokzatát, hogy hogyan épül fel, milyen ornamentikák vannak rajta. Az meg, hogy a saját városom szolgál helyszínéül egy Hellboy-sztorinak, nyilván baromi izgalmas és megtisztelő is, főleg, hogy még én is rajzolhattam meg a mindezt.

laszlo_mark-naci-konceptek.jpg

KM: Milyen típusú forgatókönyvet kaptál tőle?

LM: Panelról panelra le volt bontva a cselekmény, leírva mindig az adott helyszínt és hogy kivel mi történik a képen. A képkockák egymáshoz képesti elosztása már rám volt bízva, egy-két helyen volt csak előre megadva az, hogy az adott panel például kicsi vagy épp féloldalas nagyságú. Mignola ezt is elég rugalmasan kezelte, pár helyen volt hogy betettem plusz mozzanatokat, vagy változtattam valamin és nem szólt bele.

KM: Picit beszéljünk a fázisokról is. Mikor először elolvastad a forgatót, mit küldtél vissza neki?

LM: Először egyszerű életképekkel foglalkoztam, amikkel a történet hangulatát próbáltam belőni. Hellboy és a többi szereplő cigizget egy krimóban meg ilyesmik. Aztán jöttek a figuratervek, a script tartalmazott mindenkiről egy párszavas leírást, amikből ki tudtam indulni, de közben elég nagy szabadságot is kaptam. Ezután a layout-vázlatok következtek az oldalakhoz, ezekre is nagyon hamar és kedvesen reagált, de minden fázisnál bennem volt a félelem, hogy egyszer csak visszaír hogy “na jól van fiacskám, ne szórakozzál ezzel a hülyeséggel”.

KM: Azzal, amiket nekem mutattál, én biztos nem küldtelek volna el…

LM: Persze, lehet, de tudod én belülről nézve máshogy ítélem meg a dolgokat. Meg hát amikor egy ilyen hihetetlen szerencsés helyzetben van valaki, hogy a kedvenc alkotójával dolgozik együtt, kb. elkerülhetlen, hogy magas elvárásokat állítson magával szemben.

KM: Layoutok után melyik fázis következett?

laszlo_mark-hellboy-rajz.jpgLM: Penciling, tehát ceruzarajz, amit digitálisan csináltam, ezt a munkafázist nagyban megkönnyíti a számítógép. Ez úgy épül fel, hogy fogok egy beméretezett oldalt, amin már be vannak lőve a képkockák egymás alá-mellé. Ezekbe először jó vázlatosan, aztán apránként haladva egyre jobban kidolgozva rajzolom bele a cselekményt. Általában legalább 3-4 ilyen “átfutás” kell egy panelnak vagy oldalnak, mire eljut oda, hogy ki lehessen húzni. Ilyenkor halványan kinyomtatom a ceruzarajzot, ha kell, még kézzel korrigálok itt-ott, majd az egészet kihúzom tussal. A végeredmény ugyanaz, mintha teljesen papíron csináltam volna, de így megspórolok több órányi skiccelgetést meg hajtépést. A gyorsbillentyűk, a visszavonás, na meg a kép megtükrözése nagyon tudnak hiányozni, amikor tradicionálisan dolgozok.

KM: Akkor ezeket a végleges, kézzel kihúzott oldalakat beszkennelve elküldted nekik és ezután te elméletileg készen voltál. Ellenben a nyomtatott képregény színesen jelenik meg, valaki még színezni is fogja a munkáid.

hellboy_25th-exhibition.jpgLM: Az a szerencse és megtiszteltetés ért, hogy kapásból nem egy, hanem két legendával is együtt dolgozhattam, mert a rajzaimat a Hellboy történetek hivatalos színezője, Dave Stewart színezte.

KM: Ezek szerint a színezésben nem kérték a segítséged?

LM: Nem, a színezés a Mignola-könyveknél rendszerint Dave Stewart munkája, bár pont ebben a Hellboy: Winter Special-ban azt hiszem, rajta kívül még két másik színező is dolgozott. Mindenesetre olyan dolgokra való tekintettel, mint hogy stimmeljen a hátterekben felbukkanó telefonfülkék meg a közlekedési táblák színe, leadtam az oldalak mellé egy kis jegyzetet.

KM: Készen van tehát a Hellboy: Winter Special 10 oldalas képregényed. Innen hova tovább?

LM: Jelenleg a BOOM! Studios-nak dolgozok egy 22 oldalas sztorin, ez a Jim Henson-féle Storyteller franchisenak a kísértetekkel foglalkozó epizódja, egy a skandináv mitológiából származó tök para csecsemőszellemmel. Ezt a történetet nem csak hogy én rajzolom, de én is írom. Szóval nagyon remélem, hogy olvasható lesz a végeredmény. Aztán az Utolsó Előtti Huszárhoz is tervbe van véve egy rövidebb kiegészítő sztori. Ja, és most december 14-én Los Angelesben a Copro Gallery-ben nyílik még a Hellboy indulásának 25. évfordulójára rendezett kiállítás, ahova engem is meghívtak kiállítani.

KM: Ez esetben csak sok sikert tudok kívánni a kiállításhoz és ezekhez az új projektekhez. Csak így tovább, hajrá!

LM: Azon leszek, köszi!

Kövesd László Márkot az Instagramon és a Facebookon!

storyteller-ghosts-mark_laszlo.jpg

Tudtad-e, hogy Alan Moore egy magyar képregényírónak írt méltató levelet?

blender-cover-milan-1.jpg

prim_daniel-k.jpg1. rész – rövid interjú Prim Dániel Attila képregényíróval

A Tudtad-e, hogy…? egy párkérdéses interjúsorozat lesz, mely rendszertelen időpontokban jelenik majd meg a Kepregeny.blog oldalán. A sorozat alapköve, hogy megismertesse a magyar alkotókat a magyar képregényes közönséggel egyfajta “trivia” formájában.

Prim Dániel Attila – sok másik mellett – a Blender című képregény írója, valamint a Free Fantasy Comics alapítója.

Kovács Milán: Mit szóltál, mikor megkaptad a levelet és először belepillantottál?

Prim Dániel Attila: Leginkább semmit, fel sem fogtam, hogy ki írta. Később pedig átmentem a halál elfogadásának stádiumain: tagadás, depresszió, elfogadás, mert túl jókat írt, és nehéz volt elhinni. Miután lecsillapodtam, gondolkodtam el azon, hogy ez egy nagyon fontos lépés az írói életemben, főleg olyan szempontból, hogy hogyan kezelem ezt. Kezelhetném úgy, hogy Alan Moore azt mondta, jó író vagyok, mosom kezeimet, ennél többre nincs szükségem, de úgy döntöttem inkább, hogy még jobb leszek, még többet fejlődök majd és új szintekre viszem az írásaimat.

blender-cover-milan-2.jpgRöviden összefoglalva miről szól ez a képregény, a Blender?

A Blender egy sötét-komédia és horror keverék, amiben próbálom körbejárni az emberi morális szélsőségeket. Mi a jó, mi a rossz, miért okozunk bántalmat vagy boldogságot más embereknek. A főszereplő Sammy egy olyan karakter, aki alól minden szociális támaszt megvont az élet egy nap alatt, a szerelmét, a szabadságát és kényelmes megélhetését. A Blender főleg az ő változásáról szól, és belátást nyerhetünk egy nem mindennapi börtön érdekes lakóiba is.

A képregényed sok magyar rajzoló kezén átment. Nehéz megtalálni a “tökéleteset” vagy az eredeti koncepció is ez volt?

Nem ez a koncepció, sok különböző dolog közrejátszott, amiért a rajzolók folyamatosan cserélődnek, személyes okok, vagy nem feleltünk meg egymásnak stílusban. Ez nem könnyű dolog, főleg ha magad finanszírozod a dolgot, nem vagyok egy stabil munkahely, mert projektenként fizetek.

Milyen jövőbeli megjelenésen dolgozol jelenleg és kaphatunk-e belőle ízelítőt?

Szeretném tovább növelni a palettámat, hogy az olvasók lássák a többi oldalamat is. A The Day of Robots-szal és Novemberrel a szórakoztató, a Blenderrel a sötét, cinikus oldamat láthatták eddig. Most van két nagyon fontos projekt, amin dolgozunk, az egyik a The Last Arrival sci-fi, amit olyan négy éve csiszolok fejlesztgetek és rakom tele új mondandóval. Egy öt részes mini-sorozat lesz egyenként harminc körüli oldalszámmal. Szabó J. Gergely rajzolja és tusolja, Maharita Szabrina pedig színezi éppen. Az eddigi kész oldalak gyönyörűek szerintem és kiegészítve a történetemmel, remélhetőleg egy jó kis elgondolkodtató, szórakoztató képregénnyel állunk majd elő. Van még egy oldalam, amiben még nem alkottam a honlapra és ez az emberi dráma, ha felszabadul egy kis büdzsé, ebből is kaphatnak ízelítőt az olvasók.

14302405_1229066293780222_432244517_n.jpg

Aki szeretné elolvasni, milyen módon juthat hozzá a Blenderhez vagy más képregényedhez?

A nyomtatott megjelenés ezen a héten szombattól veszi kezdetét a birminghami ICE – International Comic Expo-n, ami az első, de messze nem utolsó publikus megjelenésünk. A Blender, mint az összes képregényünk ingyenesen olvasható, a freefantasycomics.com honlapunkon. Nagyon hamarosan rendelhető lesz nyomtatott formában is, ugyanott. A Blender Vol. 1, amiben benne van az első hét fejezet és két extra történet, csak a rendelőknek. Ha szeretnétek friss híreket kapni a megjelenésekről, vagy érdekel titeket a The Last Arrival folyamata, látogassatok majd el a facebook oldalunkra (facebook.com/freefantasycomics), mert ott láthatjátok a legfrissebb értesüléseket.

page01_400_dpi-k.jpg

Szabadinterjú Elekes Áronnal, a Wynter rajzolójával

140309_elekes_aron1.jpgAz alábbi interjú 2014. március 9-én készült a 27. Képregénybörzén Elekes Áronnal, az akkor újdonságnak számító Wynter című képregény rajzolójával. Hosszú idő után, a Wynter 2. részének ComiXology-n való megjelenésének napján, azaz ma bemutatjuk.

A Wynter hirtelen robbant be a szerzői képregények piacára a – szintén fiatalnak számító – New Worlds Comics kiadó égisze alatt, melyet Guy Hasson alapított és kizárólag digitális képregényekkel foglalkozik. Vele rövidesen szintén készül egy rövidebb bemutatkozó interjú, ami a következő hete valamelyikében jelenik meg.
A Képregény.blog.hu-n február elején már megjelent egy interjú Áronnal, a lentebb olvasható sok esetben arra reflektál, ezért érdemes azt is elolvasni!

Kovács Milán: Volt veled az az interjú, amit Bayer Antal csinált a Képregény.blog.hu-ra és erre szeretném, ha reflektálnánk.
Ami engem érdekel, amit elmondtál, hogy egyáltálán hogyan találkoztatok a “kibervilágban” Guy Hassonnal? Neki nem jelent meg korábban képregénye, jól tudom ezt?

Elekes Áron: Jól tudod, ez az első kettő, ami megjelenik. A Wynter – amit én rajzolok -, valamint a Goof című, melyet Guillermo Ramirez.

KM: Hogyan találta ki az író, hogy képregényt szeretne csinálni?
Most például olvastam, hogy a Harcosok Klubja folytatása Chuck Palahniuk is képregényként fog megjelenni. Ez lehet a tendencia?

EÁ: Nem mondom, hogy a közös munka kapcsán részletesen elmeséltük egymásnak életünk történetét, mert elég nehéz lenne, hiszen csak emailen tartjuk a kapcsolatot. Amit viszont tudok róla, hogy egészen fiatalkora óta már álmodozott arról, hogy saját képregényt készítsen és képregény forgatókönyvet írjon. Először matematikus pályára került, majd visszakanyarodott a művészethez, mint producer és dramaturg, majd színházi főiskolára került. Emellett persze írta a saját sztorijait is.

TIHWDI.jpgKM: Érdekes és fordulatos életpályának hangzik. Nem is akarok igazán róla többet kérdezni, mert majd inkább tőle érdeklődök.
Kérdeznék inkább az alkotói folyamatodról, mert erről az előző interjúban csak kevés szó esett. A Barcsay-díjat is csak említi, de nem magyarázza el a laikusoknak, hogy mit is jelent ez.

EÁ: Hát igen, ez leginkább a szakmának szól, egy amolyan kicsi díj.

KM: Aki valaha tanult vagy készült képző-, illetve iparművészeti szakokra nyilvánvalóan tudja, hogy mit jelent a Barcsay Jenő-féle Művészeti anatómia című album, szinte Biblia szinten van.

EÁ: Ez így van, én is nagyon sokat használtam az évek során.

KM: Emiatt megkérdezném, hogy a képregényrajzaid stílusa, a te stílusod honnan érkezik, hogyan tevődik össze? Hiszen olvastam rólad pár dolgot és azt írtad, hogy nem nagyon olvastál előtte képregényeket. Hogyan találtad ki, hogy paneleket kell használnod vagy mégis hogyan osszad fel azokat? Azt is olvastam továbbá, hogy Guy-tól elég laza forgatókönyvet kapsz.

EÁ: Én a stílusról még nem mernék beszélni, mert ha csak a Wynter legelső oldalát megnézzük és összehasonlítjuk az utolsóval, már óriási változást láthatsz. Rajzolás közben nekem minden lap egy küzdelem és minden új lapnál megismerkedtem a képregény alap stíluseszközeivel, a szerkesztési elvekkel, a komponálással. Teljesen más kifejezőeszközöket használ egy képregény, mint akár egy képzőművészeti alkotás. Szimbólumokká alakítja a valóságban megtalálható leglágyabb mozdulatokat is, hogy minél érthetőbbé tegyék a sztorit és a történet elmesélését megkönnyítse.

KM: Szokták mondani, hogy a filmben is lehet olyan eszközöket használni, amiket egy regényben nem tudsz megvalósítani, de a képregényhez még egy csomó másik olyan eszköz érkezik, melyeket az általában lineárisan működő mozgóképre sem lehet igazán jól adaptálni. A teret és az időt is te uralod, a fázisokat, hogy két esemény között mennyi idő teljen el, a “vágásokkal”, oldalakkal is lehet kísérletezni, hiszen nem mindegy az sem, hogy két meghatározó oldal egymás mellett vagy hajtás után helyezkedik el. Teljesen mást érzékeltethet a kettő és akkor még nem is beszéltünk a dupla oldalakról… Megteheted továbbá, hogy egy oldalon párhuzamosan több történetet mesélsz el.
Igazából arról érdeklődnék, hogy mégis hogyan döntötted el, hogy a te képregényed hogy fog kinézni? Mindezt úgy, hogy te magad bevallottan nem nagyon olvastál képregényeket.

EÁ: Szerintem látszik is a Wynter nagy részén, hogy változatosságot teremtek és abszolút előkép nélküli kreálmányokat használok. Nem voltak sem kis koromban, sem mostanság kedvenc képregényeim, teljesen távol voltam ettől a világtól. Mondhatni egyszerű esztétikai ítélet után születtek meg ezek a képregény-panelek és -oldalak. Hiszen komponálni megtanultunk, a színekkel jól bánok és ha ezeket megtanulja az ember egy egyetem 5-6-7-8 éve alatt, akkor akaratlanul is beivódnak és gyakorlatilag akármihez is nyúlsz, lesz egy alapod hozzá.

KM: Igen, csak említetted a kedvenceidet Gabriele Dell’Otto-t én meg Simone Bianchi-t mondtam mellé. Annak idején Bianchi-val is az volt a baj, mikor Grant Morrisonnal dolgozott együtt a Seven Soldiers of Victory: Shining Knight füzetein, hogy nem igazán lehetett követni, mi történik egy oldalon, a történetmesélés egy picit elsikkadt a szép festett oldalakon egybefolyó paneleken. Túl sok erőfeszítés kellett, hogy megtaláld a helyes “útvonalat”, de azóta szerintem nagyon sokat fejlődött ezen a téren. Bár sajnos egyre kevesebb belső oldalt rajzol.
Na de visszatérve, mondhatjuk akkor azt, hogy kísérleteztél ebben a képregényben.

W2P11v1s.jpgEÁ: Ne viccelj, mindegyik lap egy újabb őrült kísérlet… Eleve ritkábban használok konkrét panelelrendezéseket, bár néha azért átállok arra, de legtöbbször az oldalon történik minden, egybefolyatva.
Sokszor az, hogy vannak panelek éreztetik az olvasóval, hogy telik az idő. Ez amúgy nagy segítség nekem, ahogy a forgatókönyv is egy más hangulatú anyag, mint egy tipikus szuperhősös képregényé. Sokkal inkább novellisztikus, belső érzelmi folyamatokat ábrázol és ahhoz szerintem baromi jól passzol ez a panelek nélküli, összemosott ábrázolás. Így te, mint olvasó is egy masszába kerülsz bele.

KM: Az biztos, hogy nagyon sokat számít, hogy amit olvasol, ahhoz passzoljon a hozzá kapcsolódó rajz stílusa és hangulata, ez az 1. szám alapján telitalálatnak mondható.
Technikailag hogyan képzeljük el a munkádat? Papírra például dolgozol egyáltalán bármelyik fázisában az alkotásnak?

EÁ: Semmit, ezek tulajdonképpen “digitális festmények”. Írták is több online review-ban – aminek egyébként nagyon örültem -, hogy a képek minősége nem a megszokott, sematikus képregények világát tükrözi, hanem sokkal inkább a “concept art” világára hasonlít egy-egy oldal.

KM: Igen, én olvastam is egy bemutatást rólad, amit leadtál. Az egyik Indexes blogban szép kis bulvárhírré alakították és teljesen figyelmen kívül hagyták a lényeget. Most látom, ez a képregény hátulján is rajta van. Én nem fogok most szenzációhajhászni ezzel. (nevetnek)
Vicces, mert nagyjából leírja a folyamatot és hogy bennehagyod a ceruzavonalakat és sokszor skicc-szerűnek tűnik emiatt, holott soha nem is érte valódi ceruza.

EÁ: Hát igen, bár digitálisan mondhatni igen, hozzáteszem az is inkább vékony ecsetnek mondható.

KM: A Behance.net-en láttam tőled olyan rajzot, amihez készítettél papíron ceruza alapot, nem?

EÁ: Ott papíron felskicceltem, felraktam a tónust, beszkenneltem és úgy készültek. Az még egy ismerkedős próbálkozás volt, hogy a digitális dolgokat hogyan lehet összehozni a papíron rajzoltakkal. De most már 100%-ban digitális, amit csinálok.

batman_by_aron_elekes.jpg

KM: Egyébként egy “ceruzaoldalt” mennyi idő alatt készítesz el? Tudod, vannak akik egy oldalt rajzolnak meg egy nap alatt átlagban, nálad hogy néz ez ki?

EÁ: Kezdjük onnan, hogy elolvasom a forgatókönyvet és általában kettészelem, 23 lapos egy képregény és akkor először az első felével foglalkozom, azt kisebb elemekre szedem. Az első felét újra átolvasom, mindaddig, amíg úgy érzem, hogy már tudok gondolkozni a kompozíciókon, hangulatokon, helyszíneken és az oldal-, valamint panelelrendezéseken. Utána rámegyek egy oldalra és egy nagyon vázlatos skiccet készítek magamnak, hogy nyersanyagfotókhoz ott legyen emlékeztetőként. Amikor már kiválasztottam a nyersanyagokat, amikkel szeretnék dolgozni, egy skicc elkészítése kb. 3-4 óra között van, persze az oldal bonyolultságától függően. De ez alatt már egy nagyon pontos vonalrajzot érts, szóval egy kidolgozott “ceruzarajzról” van szó. A “kifestés”, ami egy fogalmi zavar ebben az esetben, hiszen nem kifestem az oldalakat, mert már a vonalakat sem veszem szentírásnak. Mivel hogy én magam rajzolom és színezem az elejétől a végéig, úgy tehetek bármit, ahogy én szeretném. Nagyon sokszor teljesen eltörlöm a vonalrajzot, tehát ez nem csak egy amolyan “kifestés”, hanem egy folyamat és a ceruzarajz is csak egy állapot.

KM: Látszik egyébként itt a kulisszák mögötti részben, hogy teljesen tradicionális, ahogyan elindulsz digitális technikától függetlenül, de ugyanazokon a fázisokon átmész, mint egy általános képregényrajzoló csapat is tenné.

EÁ: Nálam minden lap máshogy indul, más a hangulata és nyilvánvalóan kijelenthetjük, hogy nincs a kezemben egy tízéves gyakorlat, amivel rutinszerűen dolgozhatnék. Ez az, ami nekem most nagyon érdekes ebben.

W2Promo2.jpgKM: Tényleg, hány részes lesz a Wynter?

EÁ: Az eredeti terv úgy szól, hogy 13 rész készül el, ami két évet jelent a megjelenéseket tekintve. Olyan 2,5 hónap kell egy epizód elkészítéséhez.

KM: Ezt félbe is hagytuk és nem mondtad el, hogy a festés része mennyi időbe telik neked?

EÁ: 1,5-2 nap, tehát egy oldal kb. 2-2,5 nap alatt készül el.

KM: Amerikai képregénynél ezt 3-4, esetleg még több ember készíti, szóval egy emberként szerintem ez még mindig gyorsnak számít.

EÁ: Szerintem se vagyok lassú, én úgy érzem, gyorsan dolgozom.

KM: Mondjuk te az anatómia megszállottja vagy…

EÁ: Mondjuk inkább úgy, hogy “anatómia-náci”! (nevetnek)

KM: Gondolom mivel az anatómia része, embereket rajzolni megfelelő helyzetekben nem okoz neked akkora kihívást. Meg persze van az 1. részben a szexjelenet, ahol szekvenciaként nagyjából ugyanazt rajzolod, ezek azért a digitális rajzolásnál egyszerűbbek.

EÁ: Ezek így vannak, igen.

KM: Egyetlen kritikát kaptatok talán, hogy a beírás, pontosabban a betűk nem a legjobbak. Az is a te kezed munkája?

EÁ: Volt olyanról szó, hogy kicsit nehezen olvasható. Ez az első résznek egy kérdéses pontja volt, hogy mi legyen a feliratokkal. Egyikőnknek se volt ebben tapasztalata és főleg, hogy iPadre jelent meg először, még kisebbeknek tűnnek a betűk. Nekem ráadásul nincs iPadem, szóval fogalmam sem volt és továbbra sincs róla, hogy mégis hogyan nézhet ki. Próbáltam arányaiban megoldani a dolgot, de a 2. részben ezen már sokat alakítottunk, nagyobbak a betűk és mások lettek az arányok is.
Ez olyan, mint mikor nézel egy filmet, mint például az Oblivion, és bár teljesen leköt látványban, de közben a háttérzenének be kéne simulnia a filmbe, nem szabadna észrevenned. Ezzel szemben sajnos sokszor észrevenni a zenét és olyankor feleszmélsz, hogy “ó, mi ez a zene?”, mint egy ilyen kiszakító elem.

KM: A buborék is, a szöveg is tulajdonképpen csak egy szükséges rossz, ami alapvetően csak eltakarja a rajzokat. Ezért is fontos, hogy a lehető legjobban belesimuljon a panelekbe és oldalakba.

EÁ: Ezt például meg kellett tanulnom, nekem újdonság volt, hogy a megrajzolt képemet majd a kész termékben részleteiben letakarja valami. De el kellett gondolkodnom azon, hogy végülis szöveggel és bubikkal nyeri el a végleges formáját és nekem előre sejtenem kell, hogy majd mi hova fér ki.

KM: Nagyjából ez az, amitől a képregény teljesen más, mint a képzőművészet, mert azon túl, hogy egy oldalon ugyanazt a szereplőt lerajzolhatod akár tízszer, de ha beszél is, akkor még a buborékoknak is kell helyet biztosítanod. Mindezt neked, mint rajzolónak.
A tanulmányiadról is szeretnék azért kérdezni, mert a másik interjúból csak annyit tudtam meg, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetemre jársz, de a szakodról és az oda vezető útról nem szólt semmi. Pedig szerintem ezek érdekes és fontos dolgok.

EÁ: Elég vadregényes út volt, bár hozzáteszem, közben nem tűnt még annak. Azért általános iskoláig nem megyek vissza, de például érdekes, hogy középiskola végén, érettségi körül volt egy lehetőségem, hogy kimenjek Olaszországba, Brescia-ba ipari formatervezést tanulni. Fél évet töltöttem ott a Lonati Fashion and Design Institute felsőoktatási intézményben és fél év alatt rájöttem, hogy nekem ehhez semmi közöm sincs. Hazajöttem, utána tervezőgrafikusként vállaltam munkát, valamint készültem a felvételire. De még ekkor sem volt képben a képző, csak mint vágyálom, így a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre mentem animáció szakra és a 3. fordulóig el is jutottam, ahol is nem vettek fel, mert nem vittem animációt. Egyszerű paraszt gyerekként azt gondoltam, minek animációt vinni, tudok rajzolni és azért megyek oda, hogy megtanuljak animálni. Persze nyilván kellett volna valami referencia, hogy mégis mit tudok csinálni. Látniuk kell, hogy mégis mennyi közöm van a szakmához, ahhoz hogy felvegyenek.
Utána döntöttem úgy, hogy nekem a képzőművészetire kellene mennem és a hozzám legközelebb álló szak a képgrafika volt. Megpróbáltam először, akkor nem sikerült, majd mondták, hogy jövőre járjak be konzultálni, valamint tartsam a kapcsolatot. Másodjára pedig felvettek.

KM: Az egy elég jó arány, ismertem olyat, akit 6-7. alkalommal vettek csak fel, 30 évesen.

EÁ: Voltak ilyen osztálytársaim nekem is.

KM: És akkor képgrafikáról hogyan jött neked ez az “anatómia-nácizmus”?

EÁ: Ez most már szakszó lesz, úgy érzem. (nevetnek) Amúgy már annyira nem ragaszkodnak ezekhez a klasszikus tanítási rendszerhez, de még vannak ennek maradványai, mint például, hogy az első 2 évben kötelező letenni egy anatómia szigorlatot és én meg amúgy is teljesen oda voltam az anatómiáért, a realisztikusan kidolgozott ceruzarajzért. De persze ez is egy érdekes téma, hogy alapból csak közelítjük a valóságot, nem mindegy ugyanis, hogy ki mit lát. A szubjektív látásmódot próbáljuk közelíteni a valósághoz.
Az első két évben tehát agyonrajzoltuk magunkat, nagyon jó csapat volt, húztuk egymást. Volt egy tanárunk, félelmetes volt. Felépített magának egy kis dobogót, bakokból, táblákból, meg asztalokból és reggel 8 előtt már várt minket a dobogó tetején, huszárruhába öltözve, kezében egy József Attila-kötettel, keresztbe tett lábbal ült, a feje felett egy reflektor, az egész teremben sötétség és elkezdett felolvasni nekünk. Reggel csipás szemmel a rajztábláddal csak állsz és látod, hogy valaki huszárruhában olvas fel a dobogó tetejéről, leírhatatlan élmény.

KM: És az kiderült, hogy miért csinálta mindezt?

EÁ: Hogy ráhangoljon bennünket az órára. (nevetnek)

KM: Szóval akkor te szeretted volna továbbra is művelni az anatómia rajzolást?

EÁ: Igen, szerettem és egyébként is mindig figurális dolgokkal foglalkoztam, szóval kapóra jött ez a képregény. Még a rézkarcaimban is embereket használtam, mozdulatfázisokkal.

KM: A Wynterben is látszik, hogy a legkevésbé sem statikus a rajzstílusod.

EÁ: Amúgy nehéz ez, mert sokszor nem túl eseménydús a sztori, nagy része belső monológ. Nagyon sok a narráció is, amit nehéz vizuálisan izgalmassá tenni, ezért nagy kihívás és komoly feladat. Sokszor csak beszélgetnek, mondjuk ketten, mint most mi ketten, nem pedig Batman veri szét a rosszfiúkat.

KM: Igaz is, meg hát az, hogy mi itt ketten beszélgetünk sem a világ legérdekesebb dolga. (nevetnek)
És ez a Barcsay-díj, akkor erről mondj valamit!

EÁ: Ez egy amolyan iskolán belüli pályázat, ami a belső körnek szól, a tanári karból kiválasztottak bírálják el és osztják ki valakinek. De ez nem egy akkora díj ám.

KM: Használsz egyébként élő modelleket a rajzokhoz vagy sketch-upot, esetleg bármi hasonlót? Mennyire használsz referenciát?

EÁ: Sketch-upot meg ilyesmit, semmit, de fotóreferenciát állandóan.

KM: A karakterek kinézete is így alakult ki, hogy Guy javasolt egy-egy arcot és/vagy stílust?

EÁ: Nem, teljesen rám hagyta ezt a részét. A világról például egyáltalán nem esett szó, hogy miként is nézzen ki, mindössze azt az instrukciót adta, hogy az emberek ugyanúgy öltözködnek, mint ma. Liznél, a főszereplőnél azt adta, hogy egy lázadó, rebellis tizenhét éves lány és én kezdtem el az első karaktertervemmel haladni effelé a kissé cyberpunkba hajló irányvonal felé.

KM: Kicsit Tetovált lányos lett, igen.

EÁ: Az érdekesség benne, hogy nem láttam azt a filmet, sem a svédet, sem az amerikait. Ígérem, hogy bepótolom.

W3promo2.jpgKM: Volt még egy számomra nem túlságosan érthető része ennek a korábbi interjúnak, miszerint bár azt elmondtad, hogy a válogatás hogy zajlott, de hogy végül mikor mondtál fel a munkahelyeden az nekem kissé ködös volt.

EÁ: Necces időszak volt, összefolytak az éjjeleim és nappalaim. A Herkulesben dolgoztunk több képzőssel együtt, mint ruhaöregítők. Jó csapat volt és ott, a meló közben kaptam az emailt, hogy Behance.net-en keresztül valaki küldött egy üzenetet. Ez mondjuk volt egy szerdai nap, meg sem néztem, mikor hazaértem egyből elaludtam és végül csütörtökön, munka közben ránézek és látom, hogy “job offer” a tárgya. Először nem mertem elolvasni, de aztán jött egy ebédszünet és eperevés közben gondoltam elolvasom. Bár éppen nem akadt a magja a torkomon, de teljesen lesokkolt a hír. Láttam, hogy képregényről lenne szó és ez egy fizetős munka, valamint hogy szeretné minél hamarabb megtudni, hogy érdekel-e engem. Leírta, hogy több grafikust megkeresett és várja a válaszomat.
Ezután csütörtök este írtam neki, azonnal átküldte a forgatókönyvet és már várta is volna a rajzokat. Több grafikust megkeresett, akik azonnal küldözgették a mintaoldalakat, szemben velem, aki szombat vagy vasárnap este kezdtem neki, mert a forgatáson napi 14 órákat dolgoztam.
Vasárnap már kaptam a sokadik emailt, hogy küldjem, mert a többieket várakoztatja miattam, teljesen érthető módon aggódott. Mindenesetre ebből látszott, hogy kíváncsi volt arra, mit csinálok a forgatókönyvvel. Tudta, hogy súlyosabb a téma, ezért nem stilizált rajzolót keresett.

KM: Most nézem itt a képregényben, te is belerajzolod magadat, Walter White-os Breaking Bad-Áronként például.

EÁ: Hát igen, de nem csak magamat, ismerőseimről is veszek “arcmintát” és belerakom háttérszerepekre. Néha meg csak a Google-nek az eredménye, hogy ki kit ismer fel.

KM: De ezek szerint akkor te is dolgozol arc-referenciákkal, csak te magad választod ki őket és nem az író.
Lehetséges, hogy mivel Guy Hasson nem írt még képregényt, nem is tudja, hogy pontosan milyen részletes dolgokat kérhet tőled?

EÁ: Szerintem tudja, én úgy gondolom, hogy ahhoz képest, hogy ez még csak az első képregénye, meglepően jól informált és csak szeretne nekem is teret adni ebben. Sok interjúban meg is jegyezte, hogy amit csinálunk nem szimplán képregény, hanem a kiadó irányelve szerint inkább művészet, mint termék. Ez persze megint egy érzékeny terület, mert mára a művészet is kissé termékké vált.

KM: Milyen inspirációid voltak, ha megkérdezhetem? Nyilván nem képregényesekre gondolok, mert azokból tudom, hogy nem sokat sorolnál fel, de bármilyen más területről.

EÁ: Akit nagyon-nagyon szeretek és amivel kapcsolatban egyfajta büszkeség is eltölt, hogy magyar alkotóra tudok felnézni a legjobban, aki Zichy Mihály. Gyönyörű rajzai vannak és pont azt szeretem nála, hogy nagyon pontos rajzi alapja van, mint Edgar Degas-nak. Degas is festő volt, de annyira precízen rajzolt ceruzával is, amiből később nyilván ki tudott lépni vagy megőrült. Mindig is nagyon becsültem azokat az alkotókat, akik még ha absztraktabb irányba is terelődtek idővel, de mint Picasso is, hihetetlenül kemény klasszikus rajzoktatásban vett részt.

KM: Te látsz erre esélyt, hogy a precíz, anatómiailag tökéletes, realisztikus stílusodból idővel valamennyi majd lemorzsolódik?

EÁ: Igen, hiszen egyrészt egy kényszerű hozadéka a képregényrajzolásnak, hogy az idő miatt egyszerűsödni kell. Én még nagyon sokat el tudnék ezeken az oldalakon molyolni, mert egyrész maximalista vagyok, brutális módon, másrészt pedig imádok rajzolni. A képzőművészeti múlt miatt bennem maradt, hogy annyit dolgozom egy képen, amennyit akarok.

KM: Ha van miből élned, akkor igen, igazad van. (nevetnek)

EÁ: Szóval már ezeken is látszik, hogy redukálódik a stílus és mivel tapasztalat útján szerzem ezeket az apró trükköket és fel kellett fognom, hogy bár számítógépen pixelig nagyíthatok, a digitális verzióban és a nyomtatottban viszont nem fognak azok a részletek látszani. Tehát ez egyfajta kényszerredukció.

KM: És akkor a tervek szerint 2 havonta jelenne meg a Wynter.

EÁ: Eredetileg abban egyeztünk meg, hogy 1 részt 2 hónap alatt “le kell gyártanom”, tehát így ebben a formában nehéz lett volna művészetről beszélni, de ezt is ábeszéltük végül. Nem könnyű a dolog, de máshogy nem működik ebben a képregényes világban.
Az első részt például tényleg befejeztem 2 hónap alatt, a másodikat már nem.

 W1Sk0001.jpgKM: Először iPadre, iOS-re készült el, de most már a ComiXology jóvoltából bármilyen platformon lehet olvasni a Wyntert.

EÁ: Igen, ez volt az eredeti terv is, hogy először az iPadet célozzuk, majd fokozatosan szélesítjük ki a digitális platformokra való terjesztést.
Emellett minden részhez megjelenik egy úgynevezett “sketchbook”, ami betekintést enged a kulisszák mögé, a munkafolyamatomba.
Egyébként emellett indult egy másik képregénye is, Goof címmel, ami egy kékruhás szuperhős paródia, tökéletesen a témához illő rajzolóválasztással. De ha jól tudom előkészületben van még egy, amiről még nem beszélhetek, így erről majd kérdezd inkább Guy-t!

KM: Úgy lesz és legalább lesz mit olvasni! Köszönöm az interjút, elegendőnek tartom.

EÁ: Én is köszönöm, olvassatok Wyntert!

 W1Sk5.jpg

Sötét Kor: A sámán öröksége – Kötetlen interjú a képregény alkotóival

130912_fabe-harant_interju8009.jpgAz interjú 2013. szeptember 12-én készült a Komixxx Project kiállításon Budapesten, a kArton Galériában. Haránt Artúr, a Sötét Kor (Dark Age) című képregény színezője kiállítóként vett részt a rendezvényen, ahol Fábián István, a képregény rajzolója is jelen volt. Az eredmény pedig egy spontán, kötetlen beszélgetés lett, aminek nagy része alant olvasható. Szabó Jenő, a Sötét Kor írója sajnos nem tudott eljönni, de vele is olvasható egy kérdezz-felelek az interjú végén.
Szó esik a képregényekről általában, a rajzolásról, a színezésről, és egy felettébb érdekes élménybeszámoló is helyet kap Fabe-nek a Kubert Iskolában töltött idejéről.

Kovács Milán: Elindítom. Na, gondolkodjunk el rajta, hogy egyáltalán miről akarunk beszélni, előveszem a képregényeket is.

Haránt Artúr: De akkor vedd vissza a pólód Milán, mert így tök undorító, hogy félmeztelenül ülsz előttünk.

Fábián István (Fabe): Igen, sőt, így alul vagy félmeztelen.

HA: Meg mi az a nagy horogkereszt a mellkasodon? (nevetnek)

FI: Ezt tuti kivágja, a horogkeresztet a melleden.

KM: Hát azért azt ki kéne, ja. Tehát beszéljünk a Sötét Korról, avagy Dark Age-ről, ahogy nemzetközileg hívjátok a képregényt.

FI: Maga az ötlet nem tőlem származik, Árpa Attila és Huszár Péter agyszüleménye, akik az Argo című magyar film forgatókönyvírói. Minden úgy kezdődött, hogy az Argo 2-höz szerettek volna egy képregényt készíttetni, hogy azzal promotálják. Ezzel kapcsolatban kerestek meg engem, de fogalmam sincs, hogyan találtak rám. Volt vajon egy „A” vagy „B”-terv, és akkor én voltam a „C”-terv, a legolcsóbb? Nem tudom pontosan, de beajánlott egy régi osztálytársam, aki pont Argó-polókat nyomtatott Dunakeszin, ahol lakom, és a főnök, Alex Bandula ecsetelte, hogy amerikai stílusú képregényt szeretne. Beajánlott ez a régi osztálytársam, hogy van ez az amerikai csávó – én – aki Amerikába élt és tud rajzolni. Elmentem egy interjúra, vittem a megjelent képregényeimet, azaz a Pinkhelleket, és talán pont a sci-fi alapján mondta, hogy tetszik neki és csináljuk meg! Persze két hétre rá kiderült, hogy mégsem lesz Argo-képregény, mert Árpa Attila meggondolta magát.

KM: Sőt, Argo 2 képregény sem lesz, 1 sem volt és 2 sem lesz.

FI: Nem lett belőle semmi. De volt egy másik ötletük is, hogy akarnak valamilyen tévésorozatot. Egy egész estés, 2-3 órás filmen vagy sorozaton gondolkodtak. Kicsit magyar fílinges, Trónok harca-szerű sorozat lett a választás, vérrel, szexszel, véres szexszel, meztelen nőkkel, annál is sötétebb dolgot akartak csinálni.
Akkor jött a Sötét Kor, mint képregény, bár maga a címe tőlem ered, a magyar és az angol is.

HA: Te találtad ki a címet?

FI: Az volt a „kikötésem”, hogy hozok egy írót és egy színezőt, ez Szabó Jenő és Haránt Artúr, akikkel korábban is már egy csapatban dolgoztunk.

HA: Én már színeztem Fabe-nek korábban, nem is tudom, hogy kik színeztek neked eddig.

FI: Eddig még egy valaki volt még.

KM: Arra nem is emlékszik. (nevetnek)

FI: Ő nagyon rég volt, meg már kilépett a Magyar Képregény Akadémiából is, Kiss Gábornak hívják.

HA: Egyébként bírtam a színezéseit…

FI: Kissé elvont stílusban csinálta a dolgokat, mármint a színezést, de nekem nagyon bejött.

HA: Nagyon egyszerű, de szerintem hatásos.

FI: Aztán egyszer csak eltűnt, pedig szerintem jókat is írt.

a_pilota_hagyateka.jpgHA: A legelső, amit színeztem, egy sci-fi volt, A Pilóta Hagyatéka, és annál szerintem nem találtam el még annyira, hogy Fabe kihúzási stílusához milyen színezés passzol. Azt gondoltam, hogy mivel Fabe ilyen vastag vonalakat használ, kikeményített színezés passzol hozzá és ez még ilyen tisztább…

KM: Nem elég biztos a keze, nem? (nevetnek)

FI: Hozzáteszem, az nem is én voltam, azt a képregényemet Horváth Henrik digitálisan húzta ki. Büszke vagyok rá, mert Magyarországon, de legalábbis akkortájt a Pinkhellben, azt hiszem, az első ilyen nyugati stílusú csapatmunka volt. Egyszerre négyen dolgoztunk egy képregényen. Addig általában úgy volt a Pinkhellben, hogy az író, rajzoló és színező is ugyanazt az alkotót takarta.

HA: Visszatérve arra a képregényre, én azért színeztem úgy, hogy nem csináltam textúrákat a színezésben, valamint az árnyékokat sem mostam el szépen, hanem egy ilyen kikeményített típusú színezést próbáltam ki vele. Aztán volt az a… nem emlékszem, mi volt a címe.

FI: Valami űrváladék vagy…

HA: Valami klausztrofób sci-fi.

FI: Mindegy, mondjuk azt, hogy űrváladék!

fulledt_vilagur.jpgKM: Majd én utánanézek, Fülledt Világűr, a 7-es Pinkhellben jelent meg.

HA: Annak a színezése már jobban hasonlít a Dark Age-re. A leges-legelső 0. számot bár nem színeztem olyan sokáig, de az volt benne a kritikus, hogy nagyon pontosan el kellett döntenem, milyen stílust alapozok meg. Milyen ecsetekkel dolgozom majd, milyen textúrákkal és színekkel, mert végig ugyanazt kell majd használnom a sorozat alatt. Van is sok olyan ecsetem, aminek eleve az a neve, hogy Dark Age-ecset, mert azokat csak ehhez használom. Szerintem ez passzol ehhez a történelmi ihletettségű képregényhez. A sci-fihez lehet, hogy nem ez volt a legjobb, valamint ahhoz a kihúzáshoz, de ez a típusú világ ezt igényli. Nem számítógép-ízű színezés, amire amúgy is szoktam törekedni, de itt még jobban törekedtem rá, hogy papírszerű legyen az egész kinézete.

KM: És mondhatjuk, hogy ez történelmi sztori?

HA: Hát olyan értelemben igen, hogy a múltban játszódik.

FI: Mondhatjuk, hogy történelmi, mert valós helyszíneken játszódik, bár egyelőre nem mindig tűnik fel, hogy pontosan hol. Jelenleg amúgy az Urál hegység nyugati (szibériai) fennsíkján vagyunk, de szép lassan eljutunk ide, a hun főhadiszállásra, azaz Pilisvörösvár környékére.
A kor nagyjából i.sz. 400, tehát semmi köze nincs a magyarokhoz. Amikor jönnek ezek a mélymagyarkodások, mint a haverjaimtól, amikor meglátták és kérdezték, hogy (elváltoztatott hangon) „Mióta vagy ilyen mélymagyar?”

HA: Egyébként olyan szinten van köze hozzá, hogy – bár én sem szeretem, amikor nagyon „hunoznak” – az azért tagadhatatlan, hogy kulturálisan valamilyen közünk lehet hozzájuk, mert ugyanúgy nomád népek voltak. A harceszközeik is hasonlóak, nyilván nem lehet letagadni őket, és csak identitás kérdése, hogy ki mit vesz ki a képregényből.

FI: Mostanában, ahogy láttam a cselekményeket a képregényben, ilyen ifjúsági és kaland témákat boncolgat. A 4. szám egy tipikus nyomozós történet, az 5. pedig kicsit brutálisabb, – Artúr szavaival élve – apokaliptikus lesz.
Természetesen vannak benne fantasy-elemek is, mert akartam is, hogy ne csak az angolszász Gyűrűk Ura és a nyugati kultúra legendáit használjuk, hanem a keleti megfelelőit is.

HA: Ezt Árpa is mindig mondta, hogy ez a kor és a téma nincs még elcsépelve.

KM: Igen, emlékszem, hogy annak idején a Hungarocomixon, a Millenárison ezzel próbálta promózni, amikor azt hitte, hogy…

130912_fabe-harant_interju8005x.jpgHA: Voltak ilyen Attila-filmek, de bennem nem hagyott nyomot egyik sem. Úgy értem, hogy Attila a hun, nem Árpa.

KM: Árpa Attila-film? (nevetnek)

FI: Amilyen irányba mi elmentünk, amit Árpa szeretett volna – amiben most nagyon különbözünk – hogy épp, hogy legyen benne fantasy, csak valamilyen minimális szinten. Mint a Trónok harcában, csak ilyen fantasy elemek sejtetése…

HA: Azt hiszem ennek az a neve, hogy „low-fantasy”.

FI: Közben Alex – aki pénzeli ezt a projektet – azt mondta, hogy ő Amerikában szeretné futtatni, és ott már kezd elcsépelt lenni ez a Trónok harca, viszont Attilát ne használjuk, mert ő is el van csépelve, legyen az előtte való kor.

KM: Ja, tehát nem Árpa Attilát.

FI: Attilát, a hunt. Valószínűleg fog benne szerepelni, de csak ilyen cameo-ként.

KM: A címből ítélve gondolom, nem véletlen, hogy ilyen sötétre van színezve akkor.

HA: Az 1. számnál sajnos nyomdai okai vannak, hogy olyan sötét lett. Amúgy is kicsit hajlamos vagyok picit sötétre színezni. Legutoljára használtam a „Curves” opciót, amivel rárakok egy kis világosítást, mert hajlamos vagyok túl sötétbe hajlani, de most már figyelek erre, mert már van tapasztalatom. Van egy barlangos jelenet az egyik mostani számban, ennél a sötét részeket úgy oldottam meg, hogy azok a színek hidegebbek. Ahonnan a fény jön, ott pedig melegebb színeket használtam. Inkább csak a színek jelzik a fényeket és nem a tónusok.

KM: És akkor ezek a képregények 20-24 oldalasak, ugye?

FI: A mostani, 5. szám brutális, 32 oldal körüli lesz, de általában igen…

HA: Lesz benne sok splash-oldal? Mert ebben az utóbbiban – ha jól emlékszem – nem volt egy sem.

FI: Maximum a térkép-oldal.

HA: Nekem splash-t a legkönnyebb színezni, mert bár közel ugyanannyit színezel rajta, de a paneleknél komponálni kell azt, hogy a fényes és a sötét részek vezessék a szemet. Éjszakai jelenetnél könnyebb, de a nappaliaknál nagyon fontos ez, hogy a színek miatt ne billenjen a kompozíció.

FI: Annyiban azért akkor megnyugtatlak, hogy amit láttál, a 5. számnak a 2-3. oldala egy tájkép, mondjuk egy Bob Ross-féle, beszívott „happy-little-trees”-festményt kell, hogy csinálj. Sőt, a 6. számnak a borítóját is már előrajzoltam, az is egy dupla oldalas (wrap-around) borító lesz, medvékkel. Az 5. szám prológus része viszont 8-10 oldal lesz, mert nem lehet kevesebbe beletömöríteni a sztorit.

sotet_kor-tajkep.jpg

KM: Azért kérdeztem, hogy mennyi oldal, hogy megtudjam, nagyjából mennyi időt vesz igénybe a színezés.

HA: Nehéz megmondani, mert szerintem, ha nagyon ráfekszem, egy hónap alatt megvan. De sosem tudok így dolgozni rajta, ezért általában másfél hónapról beszélünk. Nem igazán van határidő, ezért könnyebb az életünk.

KM: Nettó munkaórában mennyi lehet?

HA: Minden számnál kell egy prototípus, azaz egy „etalon”-oldal. Megnézem a jeleneteket, hogy nappali vagy éjszakai, külső vagy belső térben játszódnak. Kiválasztok pár oldalt, azoknak a színezése tart a legtöbb ideig, ezeket hívom „etalon”-oldalaknak, és a többit ezekhez igazítom hozzá. Egy ilyen oldalon akár 2-3 napot is eltöltök, de így már nem kell keresgetni színeket a többi oldalhoz, azok megvannak 1-1 nap alatt. Van, amikor úgy alakul, hogy beérem Fabe-et és ahogy megrajzolt egy új oldalt, azt kiszínezem. Szerencsére sosem volt igazán durva a tempó. Most lesz egy alkalom, amikor kicsit már kilépek a színezői szerepemből, mert a történelmi térképhez Fabe csinálja az elemeket, de ezeket utána én helyezgetem el a térképen és külön-külön színezem ki. Így mindenkinek könnyebb dolga lesz.

FI: Nem kell összetéveszteni a két térképet, a 4. számban lévő a képregényben szerepel, ez utóbbi viszont a weboldalon, amit majd le lehet tölteni, és Európára is kiterjed.

HA: Lehet, hogy egyszer majd csinálok egy Dark Age-festményt, de csak ha végre utolértem önmagamat. (Artúr lelép)

KM: Fabe, és hogyan hangzik az amerikai történeted?

FI: Az Egyesült Államokban születtem, 4 éves koromban anyukámnak honvágya támadt és emiatt visszaköltöztünk 1978-ban Magyarországra. Apukám ’56-os disszidens volt, így nem kapott normális munkát, nem volt párttag sem, ezért egyfolytában piszkálták. A szakmájában nem helyezkedhetett el, csak segédmunkásként alkalmazták. A nővéremet is kiközösítették a tanárok az iskolájában, ezért annyira nem volt jó dolog az a 10 év, de végül is a 8 általánost itt jártam ki. Dunakeszin volt házunk, aztán apám 1987-ben megelégelte ezt, fogta magát, kiment az Egyesület Államokba, és ott is maradt. Ez az akkori rendszerben egyértelműen disszidálásnak számított. Rövidesen jöttek a rendőrök hozzánk, és faggatták anyukámat, hogy hol a férje, miért nem jött vissza, valamint követelték, hogy a levelezést és a képeslapokat adjuk át. Teljesen ÁVO-s módszereknek tűntek, de ezek ugye rendőrök voltak. Egy év múlva utánamentünk, 1988 elején, így a gimnáziumot már az USA-ban jártam ki.

4 éves koromban még a Dunakeszi Vörös Csillag moziban láttam a Csillagok háborúja 1. részét, és ezután már óvodás koromban Darth Vadereket rajzoltam. Egyébként volt egy szovjet 2. világháborús sorozat a nácikról, több részes, és abban láttam, hogy horogkeresztes repülők bombáznak. Én ezt az óvodában le is rajzoltam, és biztos jól sikerülhetett, mert amikor az óvónéni meglátta, egész nap sarokba voltam állítva. Ott bőgtem, de már arra sem emlékszem, hogy vajon miért. (nevetnek)

Szóval én mindig is rajzoltam, gyűjtöttem a Füleseket, meg a Kockásokat. Nem volt számítógép vagy TV, hogy azt nézzem, úgyhogy rajzoltam helyette. Szerintem a mai fiatalok már nem foglalkoznak annyit rajzolással, mint akkor.

KM: Egyébként ez tényleg érdekes, hogy így elromlott ez, pedig a kreativitás fejlesztése fontos lenne.

FI: Van már számítógép meg Playstation, most már senki sem rajzol. Megfigyeltem, hogy a nővéremnek a kisfia is ügyes lenne, de már nem rajzol, csak ha már valóban nagyon unatkozik, vagy még akkor se.

KM: Mi lesz ebből szerinted? Lesz egy ilyen határozott generációs vonal, ahonnan kezdve már a gyerekeknek nem lesz semmilyen rajzkészsége?

FI: Nem tudom, bár a mostani képregényrajzolókon is azt veszem észre, hogy egymástól tanulnak rajzolni, nem pedig elmennek egy rajziskolába foglalkozni a perspektívával és az anatómiával. Most már inkább ezt is képregényekből másolják, és ugyan megtanulják egy idő után, de akkor már leginkább a rossz módszert. Ezért vannak ezek az eltorzult, Rob Liefeld-féle rajzolók, valamint a tehetségtelen Jim Lee-klónok. Szerencsére most már ezek a klónok kialakítottak maguknak egy saját stílust.

130912_fabe-harant_interju8017.jpg

KM: Már aki le tudta vetkőzni…

FI: Volt Steven Platt , ő volt az egyik legfőbb Liefeld-klón, bár nem tudom, mostanában rajzol-e még. Marc Silvestrinek is volt 3-4 klónja, egyedül talán Erik Larsennek nem volt, mert eleve Silver Age-stílusban rajzol, és ahhoz túl nagy tudás kellett volna, hogy ne csak a vicsorgó pofákat és a boka nélküli testeket utánozzák.
Visszatérve a sztorihoz, bejelentettem anyáméknak Amerikában, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, persze ők mondták, hogy kellene azért valami szakma, autószerelő vagy hasonló. Erre azt feleltem, hogy én márpedig képregényt akarok rajzolni. Az egyik képregényem hátulján láttam a Joe Kubert iskolának a reklámját, és elhatároztam, hogy oda akarok járni. Volt is egy interjú, hamar kiderült, hogy elég drága, de gimnázium után elmentem dolgozni, azaz egy évig gyűjtöttem, így végül meg is lett a pénz rá.

KM: Milyen volt a Kubert-iskola?

FI: Elég brutális volt, kisebb fajta idegösszeroppanást kaptam az utolsó évben. Akkor már minden bajom volt, hiszen ott kiképzés volt, nem a megszokott oktatás. Megtanítottak határidőre dolgozni, amerikai stílusban. Sok feladatot kaptál, és egyszerűen meg kellett csinálni őket meghatározott időn belül. Azért is volt az, hogy a 30-as kezdőlétszámból a végére kb. 14-en maradtunk. Feladták az emberek, mert nem bírták idegileg, hogy 0-24 ezt csinálni. Volt nagyjából 10 óránk, méghozzá a legváltozatosabbak, például festés, anatómia, design, lettering, buborékrajzolás, stb.

KM: Akkor még a szép időkben ragasztgatták a bubikat az eredeti oldalakra.

FI: “Paste-up and materials”-nak hívják, az is volt az óra neve. Volt storytelling (történetmesélés) és még sok más egyéb nyalánkság. Nagyon jó tanáraim voltak, mondhatni legendák tanítottak, és nem csak Joe Kubert. A fiai már sztárok voltak, bár akkor még nem tanítottak, Andy az X-Ment rajzolta a pincében, Adam pedig a Wolverine-t, teljesen egy időben. Suli után a tornaterembe jártunk kosarazni, és mindig megálltunk a stúdiónál, és néztük, hogy miket rajzolnak. Az egyik tanárom például a Prince Valiant rajzolójának volt a segédje. A nagy öregek közül is már 1-2 meghalt, de szerencsére azért páran még mindig élnek abból a korszakból. Ott tanultam meg igazán rajzolni, a paneleken belüli designt, fontos volt megtanulni a történetmesélést. Sok ember azt hiszi, hogy tudja, de igazából nem árt elsajátítani, és ehhez nem elég nézegetni vagy olvasni a képregényeket. Viszont annyi mindent csináltam már, annyit rajzoltam, hogy teljesen beleuntam. Ott tartottam, hogy rá se akartam nézni a rajzasztalra. Beadtam pár helyre a portfoliómat, ahol szerettem volna dolgozni, de nem a DC-hez vagy a Marvelhez, mert ott klónokat kerestek a jól bevált rajzolók mintájára.

KM: Nyilván olyat próbáltak kiadni, amit megvesznek.

FI: Igen, és ’94-95-ben volt az, hogy teljesen összeomlott az egész képregénybiznisz, és a 2-3 nagyon kívül szinte mindenki becsődölt. Akinél akartam dolgozni, a Jim Shooter-féle Broadway Comics is csak fél évig ment, utána szintén becsődölt.

KM: Úgy érzem, te pont rosszkor végeztél.

sotet_kor-borito_1.jpgFI: Beadtam nekik a mintaoldalakat, jött is valamilyen válasz rá, hogy köszönjük, de megszűntünk. Akkor úgy gondoltam, hogy jól van, nem érdekel most már ez az egész. Dolgoztam, amúgy is volt rendes munkám, fogtam magam és ’98-ban visszaköltöztem Magyarországra, itt viszont 2004-ig szinte nem is rajzoltam. Egy-két dolgot rajzolgattam, de semmi komolyat, majd véletlenül rátaláltam a Kepregeny.net oldalra, aminek köszönhetem, hogy újra felfedeztem a rajzolást. Pont akkor indult be Magyarországon az MKA (Magyar Képregény Akadémia), ahova szintén jelentkeztem. De akkor is csak a Pinkhell antológiába, a rövid sztorikat csináltam állandó, 8 órás munka mellett.

KM: És akik lemorzsolódtak a Kubert-iskolából, vajon nem is rajzolnak már egyáltalán?

FI: Szerintem nem, bár nem tudom pontosan, mi van velük.

KM: És akik elvégezték veled?

FI: Facebookon páran fenn vannak, és látok olyat, aki befutott, például emlékszem az első évben volt osztálytársam Alex Maleev, őt biztos ismered. Fél év után valamelyik nagy kiadó elrabolta, és azonnal kapott munkát. Aztán mondta is, hogy akkor nem fogja kifizetni a rajziskolát, és azzal le is lépett. Szóval, ha valaki kapott egy jó munkát, akkor általában ez történt.

KM: Mondjuk elég szokatlan, ahogy Maleev rajzol, és inkább fest.

FI: Amit akkor csinált, az a stílus nekem nagyon tetszett. Amire én emlékszem, hogy kicsit elvontabb volt, nem a szabvány amerikai képregénystílus. Ha jól emlékszem, először a Valiant Comicsnál dolgozott a Magic The Gathering képregényen. Nem is saját magát húzta ki tussal, hanem akkor még volt neki kihúzója.

KM: Az mondjuk kár, mert szerintem amikor saját magát húzza ki, akkor sokkal jobb.

FI: De az tovább tart, 21 napos határidőd van Amerikában, hogy megrajzolj egy 22 oldalas képregényt.

KM: Mondjuk ő inkább olyan projekteken dolgozik, ahol megvárják, hogy befejezzen egy képregényt, valamint inkább borítókat fest mostanában.

FI: Hát, abból lehet, hogy jobban meg tud élni. Szóval voltak még ilyenek, most nem jutnak eszembe a nevek. De lehet, hogy sokan megunták, és elegük vagy szimplán családjuk lett.

KM: Ebben pont az az érdekes, hogy kijártad a sulit, aztán pont, hogy a végére utáltad meg.

FI: Nem jó szó, hogy megutáltam, csak a vége felé már tényleg nagyon durva volt, nehéz is elmesélni. 10 tantárgyból minden legyen meg egy hét alatt, mondjuk 1 nagy festmény, 3 oldal képregény a másik tantárgyhoz, 2 oldal kihúzás és számold hozzá a másik 7 tantárgyat, mindezt egy hét alatt befejezni… Az osztálytársakkal úgy csináltuk, hogy megbeszéltük, hogy nappal alszunk, suli után mentünk és aludtunk, majd este héttől dolgoztunk egészen reggelig. Leginkább éjszakai baglyok ezek a rajzolók, Artúr is. Én annyira mondjuk nem, mert én most már öreg vagyok (nevetnek), de Artúr is általában éjfél után lesz csak elérhető az interneten.

fabian_steve-batman_es_robin-color.jpgKM: Hogyan születtek ezek a Sötét Kor-karakterek? Adottak voltak már az elején, volt-e nevük?

FI: Egyedül Iddár az, akinek a neve kapcsolódik Árpa Attilához, de a karakter-koncepciókat is én találtam ki. Még a képregény indulása előtt 2-3 hétig ezeket tervezgettem, valamint a helyszíneket is. Azon túl, hogy Iddár a sámán neve, minden mást Jenő és én találtunk ki.

KM: Hogyan dolgoztok együtt Jenővel?

FI: Mi „Marvel-style”-ban dolgozunk, tehát Jenő leírja nekem pár mondatban, hogy miről fog szólni a képregény. Én elkezdem rajzolni, majd hozzárakom az én dolgaimat is, aztán Jenő ír egy részletesebb scriptet. Nincs nálunk olyan, hogy panelról panelre leírná, hogy minek kell majd szerepelnie az oldalakon. A 2. szám is úgy volt, hogy Brüsszelből, a reptérről a telefonjáról írt 2 mondatot, hogy lehetne egy barlangos sztori is benne. Kitaláltuk, hogy legyen egy lidércharcos rész zombi-hadsereggel. Végül ez a jelenet lett Rémi (Rémíjász) nevének az eredete is, ez lett a történet csattanója. Ekkor én ezt megrajzolom, a legvégén pedig Jenő megírja a dialógust. Nagyjából már érezzük egymás stílusát, Jenő például szereti, ha a karakterek ilyen-olyan grimaszokat vágnak. Fontos, hogy az arcmimika jó legyen, hiszen Rémi egy ilyen kis „beszólogatós” gyerek, állandóan kritizálja Iddárt. Az ilyen jellemvonások megjelenítésére tökéletesek ezek a panelek. Ha valaha valaki utánam fogja rajzolni ezt a képregényt, akkor az nagyon fontos, hogy az arcmimikákat eltalálja, mert talán ez az egyik legfontosabb kulcsa a Sötét Kornak. A bubizást már a 3. számtól nem én csinálom, hanem mano a Kepregeny.net-ről. Ő ért hozzá, és van tapasztalata ebben, szóval nem volt nehéz a döntés. Ráadásul gyorsan dolgozik, ez is egy plusz erény. Most már abszolút amerikai fíling a Sötét Kor elkészítése, mert teljes csapatmunka. Egyedül kihúzóm nincs, mert az talán még le is lassítana. Most már ennyi számmal a kezemben úgy rajzolok, hogy szinte pálcikafigurákból áll a ceruzavázlat, főleg a fejeket nagyolom el és egyből megyek rá a tussal. Ahhoz, hogy gyorsabb legyen, olyan kihúzót kellett volna találni, aki ezekből a vázlatokból is tud dolgozni. Ez elég szerintem elég nehéz lett volna, ráadásul kellett volna idő is, amíg összeszokunk. Melyik filmben is volt az a kihúzós poén?

banky2.jpg

KM: Képtelen képregény, a magyar verzióban „másolónak”, az eredetiben „tracernek” nevezték a kihúzókat.

FI: Amerikában azonban a legtöbb kihúzó nagyon jól rajzol. Ben Affleck jó nagy tokás volt akkor még, de így néztünk ki amúgy a Kubert suliban is, mindenki el volt hízva. Én is eléggé el voltam hízva, mert nem nagyon mozogtunk, mindenki csak rajzolt. (nevetnek)

szabo_jeno.jpg

Szabó Jenő, a Sötét Kor írója pedig a Facebookon válaszolt pár kérdésemre:

Kovács Milán: Mennyire kötötte meg annak idején a kezedet Árpa Attila és a másik segédíró?

Szabó Jenő: Huszár Péternek hívják Árpa társát, és gyakorlatilag semennyire sem kötötték meg a kezem. Nem igazán értek rá megkötni. A nulladik szám történetét az első szinopszis egyik paragrafusából írtam. Jó pillanat volt, megért hat oldalt. Az első számtól kezdve teljesen kimaradtak az alkotófolyamatból, eképpen nem is használtunk semmit a terveikből.

KM: Szerinted volt vagy van rá esély, hogy Árpa Attila eredeti tervei szerint ebből a képregénysorozatból filmsorozat legyen?

SzJ: Esély van rá. Nem igazán tudom megmondani, hogy mennyi, nyilván azon is sok minden múlik, hogy mennyire sikerül jól ez a tíz tervezett epizód.

KM: Milyen mélységekig jutottál eddig a jövőbeli forgatókönyvekben, mennyire kidolgozottak ezek?

SzJ: Az első tíz epizód lett előre megírva, amit nevezhetünk akár az első évadnak. Ezek olyan szinten vannak megírva, hogy Fabe meg tudja őket rajzolni, de még napokig kell majd dolgoznom a szövegeken. Van elképzelésem a további évadokra is, ez nálam elvi kérdés, mert amíg nincs, addig nem írom meg az elsőt sem.

KM: Milyen a munka Fabe-bel, mennyire szólsz bele egy már megrajzolt oldalba? Artúrnak szoktál iránymutatót írni, hogy mégis mire számítasz színek terén?

SzJ: Fabe-bel könnyű dolgozni. Részben mert érzi a képregényt, bírja és igényli az önállóságot, megszervez mindent. Gyakorlatilag ő a menedzsere a projektnek, ami számomra szokatlanul kényelmes. Vannak rajzolók, akiknek segít a részletes panelekre bontás, még ha el is térnek tőle. Fabe-nek jobb, ha nem terheli az ember részletekkel, sokkal képregényesebb lesz az eredmény, ha inkább rábízza az ember a dolgot. Artúrnak nem igazán adok iránymutatót, legfeljebb visszajelzést. Főleg mert nem úgy írom a képregényt, mintha számítanék rá, hogy ki is lesz színezve. Nekem az már sok lenne, és a képregénynek szerintem fekete-fehérben is működnie kell. Számomra ez inkább egy állandó kellemes meglepetés, amikor meglátom a kész oldalakat kiszínezve. Gyakorlatilag egy finom hangulati réteget rak rá a sztorira, nagyon nagy figyelemmel és igényességgel. Ennél pesze többről van szó, mert látom, hogy Fabe néha óriási fehér részeket hagy hátra Artúrnak ajándékul.

KM: Említette Fabe, hogy „Marvel-style”-ban dolgoztok, beszélnél egy rész elkészültéről te is?

SzJ: Hogy mi lenne a neve az alkotási folyamatunknak, azt nem tudom, de egyszerre hatékony és szórakoztató. Elkészültek a szinopszisok az évad végéig. Ezek azért többek mint szinopszisok, de kevesebbek, mint forgatókönyvek. Lényegében az epizód jelenetekre bontva, kulcsmotívumokkal, oldalszám-kalkulációkkal, hogy lehetőleg jól célozzuk a 24 oldalt. Ekkor jön Alex, aki szeretne valamivel többet látni minden részben. Kicsit alkudoznak Fabe-bel, hogy mi is az a kompromisszum, amivel engem már lehet stresszelni. Nekem általában itt az a legnagyobb feladat, hogy a plusz igényeket úgy illesszem be a történetbe, hogy az ne lógjon ki onnan, legyen fontos szerepe, vigye előre a dolgokat. Ha ki akarod szúrni ezeket, akkor ezek rendszerint ilyen pár oldalas közjátékok, más helyen vagy időben. Persze, végül mindig sikerül beintegrálnom és megszeretnem ezeket a részeket. Innentől általában egy időre elengedem a dolgokat, és figyelem, ahogy Fabe halad a rajzokkal, legfeljebb válaszolok a közben felmerült kérdésekre. Néha nem is világos elsőre, hogy egy-egy adott oldal micsoda, főleg, hogy Fabe nem mindig időrendben halad. Aztán ahogy közelít a végéhez, elkezdem gyártani a szövegeket. Kicsit lassít a dolgon, hogy nem egyszerűen szövegszerkesztőbe rakom a mondatokat, hanem buborékokba rakom a rajzok fölé. Valójában ekkor előáll a képregénynek egy olyan fekete-fehér változata, amit én „bubiztam”. Amíg az egész így összeáll fekete-fehérben, addig rendszerint a színezés is elkészül párhuzamosan, de azt már természetesen nem én feliratozom. A negyedik számtól kezdődően először angolul írom meg a szövegeket, és csak később írom meg magyarul is. Elsősorban edzeni szeretném magam, másrészt azt gondolom, hogy ez valahol az egyszerűség felé terel. A legszebb az, hogy a képregényünk mindig igazi csapatmunka eredménye, és így egyrészt mindannyian megjelenünk benne, másrészt mindenkinek van benne egy csomó meglepetés.

sotet_kor-borito2.jpgKM: Rémi, avagy Rémíjász neve és az angol fordítása kinek köszönhető?

SzJ: Teljes egészében magamra vállalom a felelősséget. Próbáltak tőle eltántorítani, de nem hagytam magam. Tudom, hogy az amerikaiak nem igazán szeretik a szóvicceket, de szeretnék bátor lenni a nevekkel, mert magam is szeretem a bátor írókat. Iain M. Banks és Larry Niven fontos példaképeim ebben a kérdésben. Az ilyen dolgok az erős műveket tovább erősítik, míg a középszerű munkákat legyengítik. Dupla vagy semmi.

KM: Próbálsz tájékozódni erről a korról, vagy pont azért választottátok ezt, mert szabadabban lehet közlekedni és nem kell kötődni a történelem folyamához?

SzJ: Nem én választottam a korszakot, jött. Magamtól nem biztos, hogy valaha ide tévedtem volna. Tájékozódni pedig csak óvatosan. Néha ihletet keresek, néha pedig csak egy törzs nevére vagy egy legendára van szükségem, de komoly kutatómunkára nem szánom rá magam. Gyanítom, hogy egy emberöltő kellene hozzá, hogy történelmileg hiteles dolgot produkáljon az ember, és még akkor is sokan lennének, akiknek épp az ellenkezője lenne hiteles. Legyen inkább kezdettől fogva világos, hogy ez egy fikció, és akkor az ember fantáziáját se köti meg semmi, és a hitelesség is inkább csak a sztori önmagával való kohézióját jelenti.

KM: Mesélj kérlek kicsit a korábbi közös munkáidról Fabe-bel és Artúrral!

fabe-jeno.jpgSzJ: A Magyar Képregény Akadémia tagjaiként ismerkedtünk meg, ahol sok remek arccal sikerült együtt dolgoznom. De nem csak a Pinkhellbe alkottunk együtt, és Artúr is rajzolt legalább annyit, mint amennyit színezett. Valamivel részletesebben pedig:

Artúr mint rajzoló:

  • Nero Blanco-ból négy részt csináltunk (2008-2010), amit Artúr rajzolt. Talán ez a sorozat több figyelmet érdemelt volna annál, mint amennyit végül kapott.
  • Kettesben vettünk részt az „Európai Polgárság Képregénypályázaton 2009-ben, illetve az Avis képregénypályázatán 2012-ben.
  • Az 1848-s forradalom 12 pontjáról készült 12 stripjéből csináltunk egyet, nevezetesen felelős minisztériumot szerettünk volna Buda-pesten.

Artúr mint színező Fabe nélkül:

  • All Star Holiday, a 2008-s Pinkhell 5-ben, Zsoldos Péter rajzaival. Ennek különlegessége, hogy maguk az alkotók vagyunk a történet főszereplői.
  • No Thanx: Gépregény, 2008-ban, a zenekar albumához csatolva jelent meg, Tikos Péterrel közösen színezve, Ábrai Barnabás rajzaival.
  • Droidok Városa, a 2009-s Pinkhell 6-ban jelent meg eme sliptream sci-fi a mai Budapest közlekedési problémáiról, Fórizs Gergely rajzaival.
  • Buli, a 2010-s HVG év végi számában, egy egyoldalas képregény az alkotmányozásról és az X faktorról. Matheika Gábor rajzaival.
  • Pernye rendel, a 2011-s Pinkhell 8-ban jelent meg, Fritz Zoltán rajzaival

ÉS amikor Artúr Fabe-et színezi:

  • A Pilóta hagyatéka a Pinkhellben jelent meg 2007-ben. Egy sci-fi, amit Fabe egy már kész rajza alapján találtunk ki. Kicsit sötét jövőképet vázol egy klónokkal teli világegyetemről.
  • Fülledt Világűr, Pinkhell 7, 2010-ben egy halálra ítélt űrhajó kissé túlfűtött utolsó óráiról szól.
  • Azóta, HVG 2010-ben, egy egyoldalas képregény a vörösiszap katasztrófáról.

sotet_kor-matrix.jpg

Interjú Huszka Zsomborral 4/4. rész

130827_huszka_zsombor23.jpgMaratoni, négyrészes interjúnk Huszka Zsombor képregényrajzolóval, a Kickstarteren jelenleg is futó R.E.M., valamint Saint Chaos című képregények vizuális alkotójával a végéhez ér.
Előző részek a megfelelőre kattintva: 1, 2, 3. rész

Köszönjük azoknak, aki kitartottak és végigolvasták az interjút. Hamarosan a Sötét Kor (Dark Age) alkotóival készül hasonló – ámbár rövidebb – interjú.

Kovács Milán: Elolvasva a Saint Chaos első részét, felmerül bennem a kérdés, hogy mennyire bírja jól a gyomrod az ilyen jeleneteket? Mennyire írja le ezeket részletesen Noah Dorsey, a képregény írója?

Huszka Zsombor: (nevet) Kellett valahogy azonosulnom ezzel, tehát amikor elküldte nekem a scriptet, akkor bőven voltak benne durva jelenetek. Nem volt titok, hogy ez egy horror lesz és beteg dolgokat szeretne ábrázolni.

KM: Ráadásul ilyen slaughterhouse-horror típus.

HZs: Igen igen, az elején a döglött macskával indul, és az egyik panel külön kívánsága volt, hogy kerüljön megrajzolásra, mert egy cukorkagyárban (candy factory) dolgozott és „nőtt fel.” Elmesélte, hogy ez a típusú cukorkagyártó gép például rendszeresen okozott baleseteket. Letépte valakinek a karját, és a sztoriban szereplő pszichopatának is ez lett az egyik kedvenc módszere. Egyszerűen letépeti, és bedaráltatja az emberek karját.

sc-candy-puller.jpgKM: Nagyon durván hangzik. Főleg, hogy ennyire a valóságból merít eszközöket.

HZs: Ez a gép alapvetően csavarja a cukrot. Leírta a gép nevét, és nekem fogalmam sem volt róla, hogy mi ez. Be kellett írnom a YouTube-ra, hogy lássam működés közben, mert nem tudtam elképzelni, hogy mit is kellene nekem ábrázolnom.

KM: Ezeket az érdekességeket mindenképp megkérdezem tőle is egy interjúban.

HZs: Azt hiszem, a karóba húzott nő az én ötletem volt…

KM: Az meg békaperspektíva egy kis halszemmel keverve.

HZs: Igen, a következő rész pedig még durvább lesz. Volt egy olyan jelenet a forgatókönyvben, amikor meg kellett állnom, hogy ezt nem lehet papírra vetni, és nyomdafestéket nem tűrő rajz lesz. (mindketten nevetnek) De aztán amikor elkezdem rajzolni, már nem azzal foglalkozom, hogy mi az üzenete, hanem például, hogy az árnyékok jó helyen legyenek. Akkor már túl vagyok azon, hogy mit rajzolok. Leginkább akkor kell a gyomrommal megbirkózni, amikor felvázolom.

KM: Nyilván ez nem a valóság, de a kínzóeszközöket és jeleneteket te alkotod meg.

HZs: Eleve amit elküld az író már picit beteg, vagy nem is tudom, hogy mondjam, de ez a műfaj sajátossága. Nekem pedig ezzel kell felvennem a ritmust. Érzem és értem, hogy milyen hangulatot akar kelteni, mit szeretne ábrázolni, én pedig megpróbálok rátenni még egy lapáttal. De nem mentegetőzni próbálok, mert szerintem tudni kell valamennyire azonosulni ezekkel a jelenetekkel, hogy le tudja az ember rajzolni.

honeycomb.jpgKM: Honeycomb karaktere elég Joker-szerű gonosznak tűnik, persze sokkal durvább, mint amit a DC megengedne. Vannak ilyen terveid, hogy nagy kiadóknak is dolgoznál? Ugyebár van két DC-printed is, a Joker és Harley meg a Batman és Catwoman.

HZs: Egy Batman sztorit azért jó lenne rajzolni, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy ha felhívnának és azt mondanák, „te rajzolod a következő Pókembert,” akkor nemet mondanék. Az is egy hatalmas elismerés lenne, de a Marveltől igazán nem nagyon érdekel semmi. A DC-től például Superman sem, viszont Batman kultusza és a karakter saját mitológiája olyan világ, amit szívesen megrajzolnék. Nekem Batman világa, Jokerrel, Pingvinnel, Harley Quinnel vagy Macskanővel inkább kelti fel a fantáziámat. Ebből a Honeycomb karakterből a legelső panelt, amit megrajzoltam – nem titkolom – Dave McKean Arkham Elmegyógyintézete ihlette. Persze, hogy hasonlít kicsit Jokerre, mert egy pszichopata, vihogó, gentleman-stílusban beszélő, intelligens karakter. Nem titok, és nem is baj, ha hasonlítják a Jokerhez, mert tényleg sokban hajaz rá.

KM: Pár hete indult a Kickstarteren az R.E.M, honnan jött az ötlet a közösségi finanszírozásra (crowdfunding)?

HZs: Akit érdekel ez, és szeret részt venni ilyen típusú közösségi projektekben, azoknak szerintem nagyon jó. Ha még pénzt is adnak, akkor már aktív részesei lehetnek egy-egy projekt megalkotásának. Néha, mikor lapozgatom a Kickstarter.com-ot, én is találok egy csomó olyat, amiért nem feltétlenül azért adnék pénzt, hogy kapjak cserébe valamit, hanem mert annyira megtetszett és érdekes, hogy szeretném, ha megvalósulna.
Szerintem ez egy nagyon jó dolog olyan szempontból is, hogy kiváló beharangozás egy könyvnek vagy képregénynek. Fel lehet vele mérni, hogy milyen kereslet lesz egy-egy termékre.

130827_huszka_zsombor32.jpg

KM: Sok nagyon érdekes szinten lehet adományozni, a kedvenceim az online avatarok, amiket te rajzolsz majd. Csináltál már ilyet korábban is? Vagy honnan jött az ötlet?

HZs: Főleg Ryan [Colucci] ötletei voltak ezek, bár megbeszéltük őket, mielőtt élesítette a kampányt. Ryan azon kívül, hogy jó író, a marketing és szervezési részével is profin foglalkozik, ügyesen valósítja meg, amiket kitalál. Nekem jó érzés egy ilyen csapatban dolgozni, ahol nekem szinte csak az a „dolgom,” hogy megrajzoljam a történetet. Hozzá kell tegyem, azért én is segítek, ahol tudok. Példának okáért a nyomdát én találtam, amit végül kiválasztottunk a képregény nyomtatására.

KM: Nagyon professzionálisan tálaltátok az egészet és egyértelmű, hogy a kész „termék” is egy szépen megkonstruált, gondosan kivitelezett graphic novel lesz. Ezt az is bizonyítja, hogy 10 nap alatt elértétek a kitűzött 7000 dolláros célt és a lendület ezek után sem látszik megtörni, jelenleg 10.000 dollár felett tartotok.
Nem akarom elkiabálni, de gondoltad volna, hogy ilyen sikeres lesz a képregény?

HZs: Amikor először elolvastam az R.E.M. scriptjét, nem feltétlenül voltam biztos benne, hogy a képregény a megfelelő médium ennek a történetnek az elmesélésére. Sokkal inkább filmként tudtam volna elképzelni, viszont miközben végigrajzoltam, egyre jobban láttam, hogy milyen mélységei vannak. Egyetlen dolog van, amitől tartok, hogy ilyen jellegű történetet – amiben van sci-fi, thriller és egy kis pszichoanalízis is – nem láttam még. Lehet, hogy létezik ilyen a világban, de nekem szokatlan volt. Ahogy én végigrajzoltam, meg kellett értenem, hogy milyen mondanivalója van, és azt kell, hogy mondjam, eléggé gondolkodtató a sztori. Léteznie kell viszont egy olyan közönségnek, aki erre vevő. Ha sikerül kommunikálni – és ahogy én látom ez összejönni látszik – akkor ez alapján csak azt tudom mondani, hogy jó úton halad a sikeresség irányába.

rem-brain.jpgKM: Ez téged is nagy mértékben igazol, mert aki megnéz egy efféle Kickstarter kampányt, általában nem olvassa el betűről betűre az összes szöveget, hanem csak a vizuális részeit tekinti meg. Én tapasztalatból mondom ezt, a Kickstarter videótokat csomó ideig meg sem néztem, a szöveget pedig már az interjú miatt olvastam el, hogy teljesen képben legyek.

HZs: A másik dolog, hogy a videóhoz egy nagyon komoly house-DJ, Dirty South csinálta a zenét. Szerintem Ryan nem azért tette fel a kampányt a Kickstarterre, hogy meglegyen a $7000. Komoly pénzek ülnek már így is a projektben, és az utolsó lépés már tényleg csak az, hogy a nyomtatás is kész legyen.

MK: Egyébként csomóan szerintem nem tudják, hogy ki bújik meg a ceruza mögött, ezért is jó, hogy bemutatunk téged is, aki miután elvégezte a rajzolást, általában csendesen megbújik a háttérben.
Sokat sportoltál, elvégezted az építész szakot is. A vívást mennyire kezdted korán?

HZs: Vívni 8 éves koromban kezdtem, és nekem az lett az életem, 17 évesen junior és felnőtt válogatott is lettem. Onnantól kezdve a következő 5-6 évem arról szólt, hogy reggel és este edzések, edzőtáborok, de hát az élsport ilyen. Mivel sokat utaztunk a világ minden pontjára, Európa- és Világbajnokságokra, alapból két passzív félévvel kezdtem, de aztán később is felhasználtam a maradék halasztási lehetőségeimet. Ezután egyéni tanrendek következtek, és mindent, amit lehetett megtettem, hogy elnyújtsam az egyetemet. Nekem akkor csak a vívásról szólt az életem, nem érdekelt sem a rajzolás, sem a suli. Aztán amikor kicsit elegem lett, és lehetett látni, hogy ha így folytatom, nem fogom tudni elvégezni a sulit, abba is hagytam. Nekem a rajzolás akkor jött az életembe, amikor 1-1,5 év volt vissza a suliból. és akkoriban ismerkedtem meg a menyasszonyommal is. Ő inspirált engem, hogy azzal foglalkozzak, ami a gyerekkori álmom volt, mert kisgyerekként nagyon szerettem rajzolni. Amire így fiatal koromból emlékszem, hogy ha megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, akkor azt válaszoltam, hogy „rajzfilmkészítő” akarok lenni. Gyerekként így hívtam a szakmát. és ez volt az álmom, de aztán elfelejtettem, ahogy az lenni szokott. A szüleim orvosok, így első kitétel az volt, hogy legyen valamilyen diplomám. A tanulás az első, a művészet olyan rögös és ingoványos útnak tűnt. Én így nőttem fel, szóval meg sem fordult a fejemben az, hogy a rajzolás lehet több, mint hobbi. A vívás volt mindenem, ezért hobbiként sem űztem egyáltalán. Amikor megismerkedtem a menyasszonyommal, aki egy nagyon sikeres énekesnő, láttam, hogy igenis lehet azzal foglalkozni szívvel-lélekkel, ami a gyerekkori álmod. Akkor rájöttem, hogy sosem voltam oda az építészetért, de amikor elkezdtem, jó útnak tűnt. Csak azért is elvégzem az iskolát, de közben már elkezdtem a rajzolást komolyabban művelni. Miután abbahagytam a vívást, hiányzott valamilyen mozgás, a bátyám pedig mindig küzdősportokat űzött, így lecsábított egy brazil jiu-jitsu edzésre. Ebben nem voltak és nincsenek is nagy terveim. Hobbiszinten nagyon szeretem csinálni, és ugyanúgy egyéni sport, mint a vívás, le tudom vezetni vele a feszültséget. Ugyanakkor nagyon más, mint a vívás, legalábbis fizikális szempontból, de a gondolkodás rendkívül hasonló. Ott maradtam és szépen megyek előre. Jelenleg a lila övnél tartok, ami azt jelenti, hogy pont a középútnál járok. [az interjú óta Zsombor kiérdemelte a lila után következő barna övet is] Ahogy egyre magasabbak az öv-fokok, egyre kisebbek a különbségek, a csúcs a fekete, de azon belül is vannak még magasabb kategóriák. Például a piros öves mester, aki csak a sportág nagy öregje vagy élő legendája lehet.

KM: Akkor Stan Lee már lassan lehetne piros öves mester, nem? (mindketten nevetnek)

HZs: Igen, azt hiszem.

noir.jpg

 

Interjú Huszka Zsomborral 4/3. rész

rem3.jpgHuszka Zsomborral készült interjúnk utolsó előtti (3.) részéhez érkeztünk és akit érdekel, hogy korábban miről beszélgettünk, olvassa el az 1. részt és az előzőt a megfelelő linkekre kattintva.

Kovács Milán: El is felejtettem kérdezni, hogy végül összesen mennyi idő alatt készült el az R.E.M.?

Huszka Zsombor: Egy év alatt, de ahogy mondtam, az első fél évben lediplomáztam, a másik felében pedig volt, hogy egy nap hat oldalt rajzoltam meg, az volt talán a csúcs. (mindketten nevetnek) De hát akkor tényleg felkeltem reggel 6-kor és hajnal 2-kor feküdtem le.

KM: Hát igen, de egy DC- és Marvel rajzolónál minden héten így van, többen is mesélték, sajnos. Még így is, hogy te osztod be az idődet, gondolom, muszáj volt befejezned.

HZs: Nem volt muszáj befejezni, mert látod, hogy egy évet vártunk vele. Egyébként azért jobb, hogy végeztem vele, mert rögtön utána elkezdtem rajzolni a következőt.

KM: Annál is az 50. oldal körül jársz talán, jól emlékszem?

HZs: Most egy ideje nem rajzoltam azt, de úgy emlékszem az 56. oldal már készen van.

remchair.jpgKM: A splash oldalakat is eléggé szabadon kezeled, nem a nagy kiadókra jellemző kizárólag figurális és dinamikus módon, hanem inkább a történetmesélés elősegítésére használod. Mint az R.E.M.-ben a szék debütálása, te is inkább a Miller-típusú splash oldalakat preferálod.

HZs: Igen, azon az oldalon látható a szék először és úgy gondoltuk, hogy mindenképpen megér egy oldalt.

KM: Érdekelne, hogy milyen technikákat használsz, mikkel rajzolsz, mennyi a digitális technika a kész oldalakban, hogyan néznek ki az eredetik?

HZs: Ami az írókat nagyon meggyőzi, hogy velem akarjanak dolgozni – mint Ryant is, aki az ez utáni képregényeit is velem együtt képzeli el – hogy gyorsan rajzolok. Egy 180 oldalas képregényt egy teljes év alatt rajzolnak meg általában, de ha a színes Saint Chaost vesszük, azt meg tudom rajzolni egy hónap alatt, és havonta ki lehetne adni. Egyéb elfoglaltságaim miatt másfél havonta fog megjelenni, de egyébként ezt általában úgy szokták, hogy van ceruzarajzoló, tuskihúzó és akár még színező is külön. Nekem ez egy emberként sikerül, sőt, erre még a betűket is én rakom rá. Ez csak úgy lehetséges, hogy mindent digitálisan oldok meg, eleinte az R.E.M.-nél az első fázis ceruzarajzot papíron készítettem el, de most már arról is leszoktam. Az elejétől a végéig tableten dolgozom tehát.

KM: Akkor nem is kaphatnak a Kickstarteren az adományozók (pledger) eredeti oldalakat?

HZs: Nem, azt sajnos nem, viszont a commission-őket lehet eredetiben is kérni egy adott mértékű pledge esetén, valamint aláírt printeket is lehet választani.

KM: És sima, asztalra fektethető rajztabletről beszélünk vagy Cintiq-en dolgozol?

HZs: Most váltottam Cintiqre fél éve, az R.E.M.-et még sima Wacom Intuos-on rajzoltam, de a Saint Chaost és a továbbiakat már monitor-tableten.

KM: Könnnyen hozzá tudtál szokni a váltáshoz?

HZs: A sima tablet után csak könnyebbség volt, bár annak idején azt sem volt nehéz megszokni. A Cintiq-en egy üvegfelületre rajzolsz és a mögött van a pixeles rész, amit látsz. Amikor Intuos tableten rajzolsz, a kurzort követi a szemed, mert a tableten van a kezed a „ceruzával.” A Cintiq-en, amikor gyorsan kell rajzolni vagy ötletelni, nagyon könnyű dolgod van, mert körülbelül ott van a kurzor, ahol a ceruzád vége. A valóságban viszont nem ott van, mert ha rossz szögből nézed, akkor nem pontos az a hely, ahol hozzáérinted a ceruzát. Amikor kihúzol, ezzel ellenben úgy rajzolsz, mintha a papírt néznéd, de a kurzort kell nézned, hiszen picit azért máshol van. Ha pontosan szeretnél rajzolni, máshogy nem megy. Így azt kell, hogy mondjam, gyors skiccelésre ég és föld a Cintiq és az Intuos, de amikor részleteket rajzolsz és kihúzol, szinte semmivel nem jobb a Cintiq a régi módszernél.

KM: Az életrajzodból tudjuk, hogy nem is olyan rég végeztél építészként, gondolom, ezzel magyarázhatóak a kicsavart, de precízen megrajzolt halszem-perspektívák és a többi szokatlan, ámde vizuálisan érdekes beállítás.
Photoshop perspektíva korrekciót használsz, vagy kézzel szerkeszted meg?

HZs: Attól még nem kell tudnom rajzolni, hogy építészként végeztem. Bár tény, hogy volt ilyen tantárgyam, ahol halszem-perspektívában kellett rajzolnom…

KM: Akkor jól sejtettem… (mindketten nevetnek)

HZs: Szabadkézi rajzos tantárgy volt, és eleinte csak mértani alakzatokat kellett rajzolni, de a vége felé elmentünk az Operába, és például azt kellett belülről lerajzolni. Volt egy olyan óra, amire nem tudatosan jelentkeztem, mert akkor még nem érdekelt annyira a rajzolás. Nagyjából az volt a lényege, hogy el kellett menni olyan szép nagy belterű épületekbe, mint a Bazilika vagy az Opera, és úgy kellett lerajzolni őket, hogy minél nagyobb látószöget tudjunk felölelni. A tanárom mutatta meg ennek az alapjait, és onnantól én mindent hat iránypontos perspektívában (halszem) rajzoltam le ezen az órán.

batman-catwoman.jpgKM: Élő, szabadkézi rajzban azonnal úgy szerkesztetted meg és rajzoltad le?

HZs: Igen, vettem egy A1-es vagy A2-es rajzlapot és pittel vagy ceruzával a helyszínen rajzoltam le az épületeket. Az ember egyszer megérti a logikáját, és akkor már könnyű.

KM: Nyilván nagyon „könnyű.” (nevet)

HZs: Jó, nem könnyű, de akkor már igen, ha ráérzel és megérted, hogy milyen módon szerkesszél egy ilyet. Így, ha leírja nekem Ryan, hogy egyetlen panelen mutassuk be az egész szoba belsőt, akkor nem kell megmutatnom külön felülről meg innen-onnan axonometrikus ábrázolásban, hanem egyszerűen lerajzolom halszemben, hiszen azon a falon kívül, ahol a „kamera” áll, minden más falat meg tudok ezzel mutatni. Egyébként is jó volt néha feloldani a szerkesztgetést egy-egy ilyen típusú perspektívával.

KM: Csak normál esetben nem sűrűn lát az ember ilyet képregényben.

HZs: Szeretek olyanokat belerakni a képregényeimbe, amik nem szokványosak. Ilyet még fogsz látni, mert az R.E.M.-ben is van, és a Chasing Rabbitsben is lesz.

KM: Viszont ehhez meg kell tanulni a perspektivikus konvenciókat, hogy később le is tudd azokat rombolni.

HZs: Persze, de megint csak a Chasing Rabbits jut eszembe, hiszen ott meg kell teremtenem csodaországot egy modern város formájában, és ott elég komolyan elő kellett hívnom az építészeti tanulmányaimat. De erről is majd akkor beszélünk bővebben…

KM: Néhol észreveszem, hogy egy-egy alak vagy például a Saint Chaos borítója olyan, mintha az önarcképed lenne. Ez tudatos egyébként, vagy most hallod először? Leginkább az 1. rész vége felé alakul át hozzád hasonlóvá.

HZs: (nevet) Mondták már, igen.

KM: Nem tudatos dolog ezek szerint?

HZs: Abszolút nem tudatos, meg kell mutatnom egy átalakulást, ahogy „megszületik a szuperhős.”

KM: Na, de tulajdonképpen te születsz meg! (nevet) Szóval akkor nem úgy volt, hogy leültél a tükör elé és azt vetted alapnak?

HZs: Ez tudat alatti kell, hogy legyen. Nem te vagy az első, aki ezt mondja, de erről pszichológusnak kellene nyilatkoznia, hogy pontosan mit jelent, ha az ember lerajzolja a hősét, és az önmagára hasonlít.

KM: Grant Morrison is sokszor beleírja magát a történeteibe vagy a vele dolgozó rajzolók teszik bele a kérésére, de akár anélkül is.

HZs: Ryan például beleírta magát, mint Michael testvére, a rendőr. Amikor elküldte a karakterlistát, minden karakterhez küldött egy színészt inspirációnak és Jimmy-hez saját magáról küldött egy képet. Tehát ez tudatos volt. Az viszont, hogy Saint Chaosra hasonlítok, abszolút tudat alatti.

rem-alom.jpg

Az interjú záró (4.) része 09.09-én 09:09-kor lesz olvasható.

Interjú Huszka Zsomborral 4/2. rész

rem.jpgFolytatjuk rendhagyó interjúnk leközlését Huszka Zsomborral, immár a 2. résszel. Az 1. rész ide kattintva érhető el és erősen ajánlott a továbbiak megértéséhez.

Az interjút hosszúsága miatt 4 részben közöljük, a 3. rész pénteken, a záró rész pedig szeptember 9-én, hétfőn fog megjelenni.

Valahol ott hagytuk abba, hogy a csapatmunkaf mennyire érdekes tud lenni…

Kovács Milán: Azért is vannak nagyobb kiadóknál a szerkesztők, mert egy dolog az, hogy ti, akik írjátok és rajzoljátok értitek, hogy mit akartok, de az nem jelenti azt, hogy szűz szemmel is minden teljesen egyértelmű.

Huszka Zsombor: Igen, abszolút. Hárman visszük végig a ceruzavázlatoktól a végső stádiumig az oldalakat. Noah ritkábban javít ki, ilyen szempontból szorosabb a kollaboráció, nála ritkábban kell javítanom.

KM: De nem is rontasz el semmit?

HZs: Lehet, hogy nem, bár azt sok interjúban elmondja, hogy nem ő egyedül az író. Voltak olyan jelenetek, ahol én hozzátettem vagy elvettem olyan dolgokat, amik a forgatókönyvben máshogy szerepeltek. Ez persze nem jelenti azt, hogy én vele együtt írtam a képregényt, csak hogy sokszor enged beleszólást a cselekmény irányába is. Ryan ilyen szempontból kicsit konzekvensebb módon tartja magát a forgatókönyvéhez, viszont nagyon sokat korrigálunk hármasban, a szerkesztővel közösen.

KM: Szerintem mindkét módszernek megvan a maga szépsége. Van olyan, hogy nagy részben követed az utasításokat és létezik a társszerző (co-creator) kifejezés is.
Te hogyan állsz hozzá egy ilyen típusú világteremtéshez? Láttam a karakter-skicceidet, de mondd el, kérlek, milyen módon gyűjtesz anyagot, vagy milyen dolgok inspirálnak?

HZs: Gépen dolgozom, digitalizáló táblával, úgyhogy nem jelent gondot használni a Google-t. Példaként említeném, hogy az R.E.M. scriptjéből kiderül, hogy New Yorkban játszódik, egészen pontosan Manhattanben, tehát amikor a script azt mondja nekem, hogy a főhős tipikus „uptown” házak közt sétál, aztán később pedig „downtown,” akkor én egyszerűen csak beírom a keresőbe, és így alkotom meg a világot.

KM: És a Saint Chaosszal mi a helyzet? Az a képregényed is valamilyen konkrét, létező városban játszódik?

HZs: Nem igazán, a script szerint egy általános amerikai városban játszódik.

KM: Annyira talán nem is fontos a történet szempontjából.

HZs: Amit fontos megmutatni a városból, hogy ez egy romlott környéken játszódik, és az emberek is eléggé romlottak. De az építészetét nem taglalja.
Ez a kérdés igazán a Chasing Rabbitsnél lesz izgalmas, mert ott tényleg meg kell alkotni egy világot, de hát arról majd akkor beszéljünk, ha megjelent.

a-szultan-katonaja-1.jpgKM: Nem is akarok túl sokat kihúzni ezzel kapcsolatban belőled.
Jelentek már meg itthon magyar nyelven kiadott képregényeid is, mint a
Noir Dudás Győzővel vagy A szultán katonája című. Ez utóbbit te is írtad, így adott a kérdés, hogy mennyivel másabb neked mások scriptjeiből dolgozni, mint a saját ötleteidet papírra vetni?

HZs: Könnyebbség, mert amit én szeretek ebben a munkában, az a rajzos része. A Szultán katonája egész koncepciója úgy született, hogy akartam valamilyen képregényt, amiben van akció, kard, vér, nő és valami varázslat vagy misztikum is egyben. Olyanra gondoltam, ami jól eladható itthon, legyen magyar téma. Úgy kerestem a sztorit a képi elemekhez, amiket szerettem volna lerajzolni, bár nem biztos, hogy ez a jó út…

KM: Én mondjuk rengetegszer hallottam már ezt író-rajzolótól, hogy csak szeretett volna egy középkori sztorit írni és rajzolni vagy valami teljesen másról szólót. Szóval szerintem nem feltétlenül biztos, hogy rossz módszer.

HZs: Csak hát amit most csinálok, az sokkal profibb érzés, és megvannak a munkafázisok és lépések, amiken végigmegy a munka. Így egy sokkal komplexebb, egzaktabb történet lesz, és jobban össze is áll végeredményben. Szerintem az, hogy kitaláljam, leírjam és elérjem, hogy egy-egy jelenetben ott lehessen az a meztelen comb, amit oda szeretnék rajzolni, néha kissé kaotikus lehet. Nekem ez így egyelőre jobb, aztán ki tudja, mi lesz később a jövőben.

KM: Lesz a Szultán katonájának egyébként valaha folytatása?

HZs: Szerintem képregény formájában valószínű, hogy nem, de most megyek ki az Egyesült Államokba, és A Szultán katonája animációs filmről is fogunk tárgyalni. Ez is egy közös projekt lesz Ryannel, vagyis az ő produkciós cégével. Nagyon hosszú idő még, és így, hogy ennyi munkám van az elkövetkező 3-4 évre, nem biztos, hogy lesz arra időm, hogy képregényként folytassam, de rajzfilm formájában lenne kedvem hozzá.

KM: Karaktervázlatokat már láttam tőled az animációs részéhez.

HZs: Tart valahol a dolog, és elkezdtünk egy bemutató részt (trailert) készíteni hozzá. Úgy érzem, A Szultán katonájának inkább ez a jövője, ami abszolút nem baj. Méltó dolog lenne, főleg azt tekintve, ahonnan az egész ötlet indult, szóval ha ezt elérem, akkor azt hiszem, már boldogan meghalhatok. (mindketten nevetnek)

joker-harley_quinn.jpgKM: Beszéljünk kicsit a rajzstílusodról. Amiket én észrevettem, hogy nagy hatással van rád a noir világa. Az éles, elkülönülő kontúrokat szívesen alkalmazod, ahogy negatív-pozitív sziluettekkel is előszeretettel operálsz. Számomra még szembetűnő a dekomponáltság is, ami az amerikai mainstream képregényekre abszolút nem jellemző.

HZs: Persze, mert az amerikai mainstream képregény egy számomra már-már franchise-stílus, ahol teljesen mindegy, hogy ki rajzolja, nagyon hasonló lesz a végeredmény. Én úgy vagyok vele, hogy elsősorban élvezni akarom a rajzolást. 180 oldalt, aztán négyszer 30-at, majd 225-öt megrajzolni nem lehet úgy, hogy egy panelt sem élvezek belőle. Szerencsére nekem szabad kezet adnak az írók a panelelhelyezést és -formát tekintve. Én úgy tekintek általában egy oldalra vagy egy panelre, mintha filmet nézve kimerevítenék egy-egy képkockát. Ha kimerevítesz egy mozgóképet, nagyon sokszor szinte nincs értelme a képnek, tehát ahogy történnek az események, azok alapján áll össze egy olyan komplexummá, amit az író vagy a rendező eredetileg ki akart fejezni azzal az esemény-, mozdulat-, vagy képsorral. Mondhatjuk tehát, hogy egy ilyen képzeletbeli képsorból használok egy olyan kockát, ami leírja az egészet, majd ezt rajzolom le.
Például, ha a háttérben áll egy alak, aki teljesen irreleváns a sztori szempontjából, és mondjuk akár a sziluettjéből is felismerjük, hogy kicsoda, valamint ki tudom vele fejezni, hogy ő távolabb van vagy közelebb, akkor bátran ábrázolom sziluettként, mert ezzel is egy hangulatot alapozok meg.
De igazából engem megnyugtat, hogy ezeket két olyan ember leellenőrzi, akik a filmszakmában elismertek. Ryannek volt már egész estés animációs filmje is, így bízom a megítélésükben, és ha túlságosan is elszabadulok a művészi szabadságommal, akkor azért kijavítanak.

KM: A fekete-fehér sziluettekhez visszatérve, a későbbi Frank Millernél látszik ez a fajta stílus és igazán a Sin City-ben van a leglátványosabban jelen. Javíts ki, ha félrebeszélek, bár úgy tudom, hogy szereted a Sin City-t.

HZs: Igen, jól tudod, szeretem. Amiket a későbbi korszakában csinált főleg, de aztán visszanézem, és rájövök, hogy a korábbi korszak sem rossz. Nekem egyébként az animáció volt az első szerelmem, és akkor kezdtem el gondolkodni, hogy a képregény mennyire hasonló kifejezési forma. Ekkor kezdtem utánanézni ezeknek és került a kezembe az első Sin City képregény, aminél rájöttem, hogy mennyire nem ilyen formában emlékeztem én a képregényekre. Onnantól kezdve művészetnek tartottam, mert teljesen mindegy, hogy csak egy sziluettet ábrázol, de az olyan jól van komponálva és olyan hatást vált ki az olvasónál, hogy a mai napig azt mondom, hogy az egyik leglenyűgözőbb rajzoló. Holott nem fél attól sem, hogy egy lapon három szem fehér hópelyhet ábrázoljon teljesen fekete háttér előtt.

KM: Arra lennék kíváncsi, hogy vajon azokat az eredeti oldalakat is eladja-e. Én tuti megvenném. (nevet)

HZs: Én nem tudom, de azok a hópelyhek is olyan jó helyen vannak. (nevet)
Szóval nekem ő volt az első minta, amihez tudat alatt szerettem volna közelíteni. Nem akartam én leutánozni Frank Millert, nem akartam a magyar Frank Miller sem lenni. Ha egymás mellé teszek pár R.E.M. rajzot meg pár Sin City-t, azon kívül, hogy mindkettő fekete-fehér és van benne sziluettel ábrázolt képkocka vagy alak, teljesen más. Itt megadták nekem, hogy teljesen fekete-fehér képregény legyen, mert maga a történet vezetése és a hangulata a film noirra hajaz. Amikor én kerestem a Craigslisten a hirdetéseket, akkor így volt feladva, hogy „keresünk képregényhez rajzolót, fekete-fehér, nem szuperhősös történethez.”

KM: Kár, hogy nincs meg az eredeti hirdetés, olyan jó lenne berakni ide. (nevet)

HZs: Lehet, hogy a levelek között megvan még valahol, nem tudom. Tehát ez egy kitétel volt, hogy a képregény ilyen legyen és hát ilyen is lett. Aztán a későbbiekben a Saint Chaosnál már nagyon ritka bármilyen hasonlóság Frank Millerrel kapcsolatban. Másik inspirációm Dave McKean,és bár nem biztos, hogy ők a két legjobb, de számomra ők a kimagaslóak. Például a Batman: Arkham Elmegyógyintézetben McKean az egészet sztorit úgy rajzolta végig, hogy bármit megtehetett. Nem kötötte magát semmilyen stílushoz, hanem a panel, az oldal vagy a saját hangulatának megfelelően rajzolt. Én is így voltam, amikor hozzákezdtem a Saint Chaos-hoz és a Chasing Rabbits-hez. A Saint Chaos 2. részénél már kicsit látni is, hogy konzekvensen egy stílust követ, amit szeretnék idővel feloldani, mert ebben a formában hosszú lesz végigrajzolni. A Chasing Rabbitsnél viszont végig figyelek arra, hogy a panel, a világítás vagy a helyszín hangulatához válasszak stílust, ami éppen jól esik. Azt mondanám, hogy a keveréke lesz az R.E.M.-nek és a Saint Chaosnak. Aztán ott van még Eduardo Risso is, aki egy új kedvencem, és szerintem nagyon hasonlít stílusban Millerre, csak neki alapvetően színesek a képregényei.

KM: Szerintem talán most már jobb is nála. Úgy értem, hogy én szeretem Millert, de a Holy Terrorban is az látszott, hogy nagyjából a feléig szerette csinálni, utána meg már kevésbé. Nem véletlen, hogy ennyit csúszott a kiadás is. A felénél mintha elfogyott volna az ereje, amivel nem azt mondom, hogy onnantól rossz, csak indokolatlanul más és kevésbé átgondolt. Risso pedig egy varázsló, van valami kis varázspora, amit rászór a borítóira, mert sokszor meg sem fogalmazható miért tetszik annyira.

HZs: Nekem a 100 Bullets volt a kezemben, ami már régóta megvan nekem, de korábban kevésbé keltette fel az érdeklődésemet. Egy éve kezembe vettem újra, és elkezdtem szakmai szemmel nézni, amikor már túl voltam jó pár oldal megrajzolásán. Aztán rájöttem, hogy zseniális, és bár hasonlít Miller stílusára, sokkal színesebb is. Nem kizárólag abban az értelemben, hogy konkrétan színesek, hanem fekete-fehérben is sokkal „színesebb” lenne. Nekem ezek azok a behatások, amik folytán a rajzstílusom alakul. A Saint Chaos kritikák alapján pedig boldogan látom, hogy talán sikerül is elérni, amit szeretnék. Az a fontos, hogy amikor meglátják a rajzaimat, a stílusomból azonnal tudják, hogy én rajzoltam. Ezért jó, hogy viszonylag független képregényeken dolgozok, ráadásul két különböző típusú projekten, mert így tudom variálni a kettőt. Egyik nap az egyiket rajzolom, másikon a másikat, és ezért nem fásulok bele…

rem2.jpg

Az interjú következő (3.) része szeptember 6-án 9 órától lesz olvasható.

Interjú Huszka Zsomborral 4/1. rész

130827_huszka_zsombor29.jpgAzt gondolhatnánk, hogy Huszka Zsombor, budapesti képregényrajzoló meglehetősen visszafogottan lépett színre a független amerikai képregény piacán, de ez bizony nagy tévedés lenne. Az R.E.M. című – Ryan Colucci által írt – képregény magabiztosan debütált a Kickstarteren és ezzel együtt rengeteg képregényrajongó kívánságlistájának tetejére került.

Ez alkalomból beszélgettem az alkotópáros könnyebben elérhető, magyar felével egy maratoni, 3 órás interjú keretén belül. Az interjút hosszúsága miatt 4 részben közöljük, a 2. rész szerdán, a 3. pénteken, a záró rész pedig pontosan egy hét múlva, szeptember 9-én fog megjelenni.

Kovács Milán: Tulajdonképpen hogyan és mikor indult az R.E.M. projekt? Hogyan találkoztal az íróval, hogyan alakult ki az együttműködésetek?

Huszka Zsombor: Nem tudom, ismered-e azt a weboldalt, hogy Craigslist.org, apróhirdetésekkel foglalkozik Amerikában. A Szultán katonája volt a legelső próbálkozásom a képregények kapcsán, és amikor már majdnem kész volt, illetve nem abban az értelemben volt kész, mert sokkal hosszabbra terveztem. Viszont tudtam, hogy lesz a Hungarocomix abban az évben, úgy gondoltam, hogy felbontom, és kiadok egy részt a rendezvény alkalmával. Elküldtem a Craigslisten talált apróhirdetőknek referenciaként azoknak, akik hasonló munkákra kerestek rajzolókat.

KM: Hát, nem tudom, soha életemben nem gondoltam volna, hogy valaki ilyen helyen talál képregényrajzolói munkát.

HZs: A vicces az, hogy én az R.E.M.-et is ott találtam, amiből már rengeteget profitáltam és nem kizárólag anyagilag, hanem újabb munkák követik egymást a cégnél. Elküldtem a portfóliómat nagyjából 20 helyre és Ryan [Colucci] válaszolt és egy elég konkrét elképzeléssel állt elő…

KM: Tehát nem úgy, mint Magyarországon, hogy azt mondják „van egy ötletem és bár nem tudok érte fizetni, de mindketten híresek leszünk és akkor majd dől a pénz.”

HZs: Nem, nagyon profi volt, küldött egy tesztoldalt, hogy azt rajzoljam meg előbb. Gyorsan megcsináltam, hátha jó benyomást kelthetek azzal, hogy gyorsan dolgozom. Aztán válaszolt is, hogy akkor enyém a meló, küldte is a szerződést. Magyarul nagyon jól indult a dolog, nekem ez már ekkor is nagyon tetszett és egy pozitív előremutatás volt a jövőre nézve. Ezek után elküldte a teljes forgatókönyvet (scriptet) és elkezdtünk rajta dolgozni. Bár utólag megtudtam, hogy korábban egy másik rajzoló már elkezdte a projektet, aki nagyon megbetegedett, és ezért abba kellett hagynia. Ő megrajzolta az első 50 oldalt terv (layout) szinten, de aztán abból nagy részben eltértem, mert úgy gondoltam, hogy az én vizuális nyelvemhez más típusú panelkezelés jobban illik.
Én körülbelül a felét úgy rajzoltam végig, hogy egyetemre jártam, tehát lassabban ment, mert még be kellett fejeznem közben, de miután lediplomáztam, a másik felét már sokkal gyorsabb tempóban tudtam teljesíteni. Kicsit elhúzódott ugyan a betűszedés (lettering) meg egyebek, hogy tökéletes legyen…

rem-banner.jpg

Continue reading…

Interjú Dave McKeannel

121006_lodz_festival65348.jpgAz interjú a Lodz-i Nemzetközi Képregény- és Játék Fesztiválon készült 2012. október 6-án Dave McKean előadása után, egy kis kávézóban, nem messze a fesztivál helyszínétől, miközben sörözgettünk és borozgattunk, valamint Dave-et egy sajttortára is meghívtam.

A fesztiválra kifejezetten Dave McKean miatt látogattam el, de sok más brit alkotó is tiszteletét tette, úgy mint John McCrea, Simon Bisley és Warren Pleece. Voltak azonban művészek a világ minden tájáról, Cameron Stewart eredendően kanadai, de jelenleg Németországban él, Tony Sandoval egyenesen Mexikóból érkezett, Brian Azzarello híres noir-képregényíró pedig az Egyesült Államokból.

Kovács Milán: Az előadásod alatt az egyik kérdés a közönségből azt firtatta, hogy körülbelül háromnegyede a képregényes munkáidnak Neil Gaiman íróhoz köthető. Hogyan reagáltál erre?

Dave McKean: Tény, hogy rengeteget dolgozom együtt Neillel, de igazából 50-50%-ban próbálom megosztani a Neillel – és más írókkal – való munkáimra és a saját projektjeimre szánt időt. A saját munkáim között ellenben nem csak képregények, hanem könyvek, filmek, de leginkább zene, kiállítás és tervezés szerepelnek.

KM: Hogyan újitod meg időről időre a stílusodat? Hogyan viszonyulsz az új stílusokhoz? Nem sok művész képes „elfelejteni” a jól bevált stílusjegyeit, amelyekről a rajongói felismerhetik.

DM: Szerintem ez nagyon unalmas. Mármint, másoknak talán rendben van így, de én halálra unnám magam, ha mindig ugyanazt kellene csinálnom. Nem érzem problémának, ha egyazon dologgal kell foglalkoznom hosszabb ideig, de hogy örökké ugyanazt a stílust vagy témát használjam, az számomra lehetetlen. Szeretek új, általam még felfedezetlen terepekre tévedni és egyébként is, annyi minden van a világunkban, ami inspirálja az embert…

KM: Egyértelműen mondhatom, a művészeted rendkívül szerteágazó. Érdekes módon egyszer digitális technikákkal montázsolsz fotókat, festményeket és manipulálod őket a technika segítségével, de ugyanakkor néhol egyszerű vonalrajzokkal dolgozol. Ellenben amikor meglátok egy alkotást tőled, mégis azonnal felismerhető. Beszélhetünk itt stílusokról, de a stílus nem maga a művész, és szerintem ez egy nagyon elcsépelt klisé.

DM: Igen, egyértelműen az. Ez csak egy médium, és minden ötlet és eszme gyűjtőhalmaza. Az ötlet a legfontosabb, ami lehet akár egy sztoriban, akár egyetlen képben, akár egy konceptben, de igazából ez egy végtelen skálán mozog. Ugyanakkor az ötlet intenzitása sem elhanyagolható és az, hogy ezt mennyire tudjuk jól és – még inkább – tisztán kommunikálni, hogy megértsenek bennünket. Én személy szerint nem szeretek bizonytalannak tűnni, ha valamit szeretnék kifejezni, és ezért mindig arra törekszem, hogy a lehető legérthetőbben próbáljam elmondani.

KM: És nyilvánvalóan abban a stílusban, ami fekszik a témának.

DM: Ahogy mondod.

KM: Milyen volt anno Grant Morrisonnal dolgozni és illusztrálni az Arkham Elmegyógyintézet: Komor ház komoly talajon című képregényt?

DM: Grant csodálatos ember. Úgy gondolom, hogy függetlenül attól, milyen műfajban próbálná ki magát, ugyanolyan rendkívüli eredményeket érne el. Ugyanakkor én – bár meglehet önző módon – szívesen venném, ha kevesebb szuperhősös sztorit írna, mert rendkívül ötletgazdag írónak tartom.

KM: Nem is olyan rég jelentette be, hogy felhagy a szuperhősökkel…

DM: Igen, mindig felhagy velük, majd újrakezdi. Azt hiszem, ez nála egy amolyan igazi szeret/nem szeret viszony. Grant lát valamit a szuperhősös képregényekben, amitől a szívügyének érzi ezt a műfajt. Az már más kérdés, hogy én ezt a valamit sajnos nem pontosan így érzem. De időről időre elhidegül a kiadóktól és a szerkesztőktől, és olyankor felégeti maga mögött a hidakat. A másik része ennek az, hogy a rajongók elvárásainak is meg kell felelni, ami szintén hozzájárul, hogy pár évente valami teljesen mással kezdjen el foglalkozni. De a végén mindig visszatér a szuperhősökhöz.

KM: Tehát ilyen a természete. De ez volt talán az egyetlen közös alkotásod Grant Morrisonnal.

DM: Megjelent egy képnovellánk is, ami teljesen…

KM: Ne haragudj, hogy a szavadba vágok, de pontosan hol jelent ez meg?

DM: A DC-hez tartozó Piranha Press adta ki egy Fast Forward című lapban, és a dolog érdekessége, hogy pont most próbálkozom az újrakiadással. A harmadik Pictures That Tick képnovellákkal teli kiadványban szeretném megjelentetni több más sztorival együtt, amiket Grant Morrisonnal, Neil Gaimannel és a gitáros Bucketheaddel közösen készítettem. Buckethead írta a sztorit és én adaptáltam képregénnyé.

KM: Felettébb érdekes tud lenni, amikor teljesen más műfajban alkotó művészek érkeznek a képregény világába, és általában új ötleteket, friss levegőt hoznak, felkavarják az állóvizet. Az Arkham Elmegyógyintézetről kérdezném még, hogy mennyire volt nehéz vizuálisan érdekessé tenni? Gyakorlatilag egyetlen helyszínen játszódik az egész cselekmény.

DM: Ez valójában nagyon tetszett nekem. Örültem, hogy egy konkrét helyen zajlik a cselekmény, egy labirintusszerű, ködös térben. Szeretem, amikor az egész tér csak elméleti síkon létezik, de a legjobban egy nagy pszichológiai, anyagtalan térként tudnám jellemezni. Tehát ahhoz, hogy érdekessé tegyem, nem csak le kellett rajzolnom egy-egy helyszínt, hanem magukat az érzéseket és hangulatokat kellett papírra vetnem.

KM: Ez tulajdonképpen egy expresszionista hozzáállás a részedről.

DM: Expresszionista, pontosan.

KM: Mit gondolsz azokról a „rajongókról,” akik szerint az Arkham Elmegyógyintézet egy bonyolult és emiatt érthetetlen képregény?

DM: Ez rendben is lenne. Kétféle vélemény létezik, az egyik a „nem vagyok benne biztos, hogy pontosan értem-e, de elgondolkodom rajta, újraolvasom, majd utánanézek az utalásoknak, és rászánok egy kis időt,” a másik pedig a „nem igazán értem, és ez azt jelentheti, hogy semmi értelme.” Én természetesen mindkét reakciót megértem, de őszintén szólva a korábbival szimpatizálok inkább.

KM: Ahogy elnézem, Grant Morrison többi műve is hasonlóan megosztó, és általában vagy utálják a rajongók vagy szeretik, de akkor sem biztos, hogy különösebben értik.

DM:  Igen, mert gondolkodni kell hozzá, és mindenekelőtt odafigyelni a részletekre. Tehát nem való azoknak, akik nem szeretnek odafigyelni ezekre. Nekik inkább más sztorikat ajánlanék más íróktól.

KM: Valójában ezek a részletek és szimbólumok határozzák meg az összes történetét, és az Arkham Elmegyógyintézetes illusztrációid is ezt a komplex, szimbolista érzést erősítik meg bennem. Természetesen az expresszionista és erősen kísérleti jelleggel együtt, hiszen a karaktereid sokszor képkockáról képkockára alakultak át, és emiatt sokaknak nehéz lehetett követni, ezért megértem, hogy vannak, akik nem szeretik az ilyen típusú képregényeket.

DM: Egyértelműen vannak, de ugyanakkor ez esetben meg kell kérdőjelezned a saját elvárásaidat is, hiszen ha egy klasszikus Batman sztorit akarsz olvasni, több ezer közül válogathatsz. Mi pedig egész egyszerűen szerettünk volna egy olyan képregényt megalkotni, amely kissé különbözik a többitől.

KM: Azt hiszem, a kiadás idejét is tökéletesen eltaláltátok, hiszen abban az évben jött ki egy új egész estés Batman mozifilm. Szerencsétek volt.

DM: Ahogy mondod, de tudod a legjobb terv mindig az, ha szerencsés az ember…

KM: Hogyan írnád le a stílusodat mind képregényrajzolóként, mind pedig – ha ez egyáltalán lehetséges – képzőművészként? Kik voltak hatással rád az évek során?

DM: Annyira sok hatás van, hogy kissé nehéz szemezgetni. Van olyan, akinek a művészete az életem egy-egy bizonyos pontján nagyon fontos szerepet játszott és olyan is, akivét a mai napig is ugyanúgy érzem. Ezt úgy értem, hogy fiatalként nem egészen ugyanazokat a képregényeket szerettem, mint mostanság. Egyszer csak felnősz, és minden megváltozik. Volt ez a srác, aki 2-3 évvel előttem kezdte, és illusztrációs technikákat használt többségében, ez természetesen Bill Sienkiewicz volt, az Egyesült Államokból. Nagyon szerettem a munkáit annak idején, de manapság azért már nem jelentenek annyit a számomra. Amikor először láttam Lorenzo Mattotti képregényeit, azonnal felkeltette az érdeklődésemet, és ez az érzés azóta is megmaradt vele és a munkáival kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy ő a legjobb a világon. Képzőművészetben majdnem mindenkit kedvelek a „nagyok” közül. Hiszen ők azért „nagyok,” mert nagyon jók.

KM: De vannak azért kortárs képzőművészek is, akiket nagyra tartasz?

DM: Vannak, például itt van Rachel Whiteread, ő installációkat készít.

KM: Tehát szereted az installációkat?

DM: Nem, leginkább mindent szeretek. Minden médiumban van, ami szemét, és van ami nagyon jó, ezért nem mondhatod valamire kollektíven, hogy az jó vagy rossz.

121006_lodz_festival65346.jpg

KM: Ehhez kapcsolódik a legutóbbi kiállításod, a „The Blue Tree” a Rye Art Galleryben, ami inkább egy komplex installáció volt, semmint egy szokványos kiállítás.

DM: A kettő együtt volt, és egymást erősítették. A kiállítás legérdekesebb része az volt, hogy mielőtt megnyílt volna, a galériában dolgozókkal előző este kimentünk a város utcáira, és kis kék ágakat aggattunk a fákra.

KM: Magyarországon is szoktak hasonló művészeti akciókat indítani, de úgy tudom, ez hivatalosan tilos.

DM: Hát én nem mondom, hogy a mi akciónk nem volt az, de ezek szerint velünk elnézők voltak. Az ilyenek akciókban a művészet kikerül az utcákra, és ez jó dolog, de gyakran elég nehéz megérteni, hogy pontosan miről is szól, ezért szeretek továbbra is sztoriszerűen alkotni. A történet maga a kiállítótérben létezik, de a kiállítótérben az installáció is ott van, ami kitör az utcára, és interakcióba lépnek egymással. Elolvashatod a történetet, és azzal már félig sikerült is kinyitnod az elméd kapuit. Sajnos, a galériák sokszor nem engedik meg az ilyesmit, és emiatt nem igazán tudod, hogyan reagálj, és talán még hülyének is érzed magadat, mert nem érted, hogy miről van szó, elvész az egésznek a hangulata. A történetek azért jók, mert vezetik a közönséget, és arra ösztönözik a látogatókat, hogy egészében megértsék a kiállítást.

KM: Amikor Londonban megnéztem Damien Hirst kiállítását. pár nézelődő álldogált a festmények termében és a színes pöttyöket és foltokat nézegették „ó, ez fantasztikus” megjegyzésekkel. Te mit gondolsz erről?

DM: Elképzelni sem tudom, hogy miért csinálják.

KM: Szeretem Hirst munkáit. Helyesebben, vannak olyan munkái, amiket szeretek, de nyilván nem az összeset.

DM: Vannak olyanok, tehát nem mind, ehhez természetesen jogod van.

KM: Elképesztő mennyiségű Sandman borítót alkottál. Hogyan álltál hozzá egy-egy újabb borító tervezéséhez, hogy ne ismételd önmagadat?

DM: Nos, visszatekintve azokra a borítókra…

KM: Én még képregényeket se olvastam, amikor az elsőket alkottad…

DM: Ha így nézem, ez elég rémisztő. Szóval a Sandman-borítók időszaka hosszú ideig része volt az életemnek. Visszagondolva rájuk, mintha a naplóm elevenedne meg. Egy havi napló, amihez hozzátartozott, hogy minden hónapban készítek egy borítót. Így most rájuk nézve pontosan emlékszem, hogy milyen zenét hallgattam és mit éreztem, valamint arra is, hogy milyen új technikákat fedeztem fel egy-egy borító elkészítésének az idején. Mert ha az ember alkot, akkor rendkívüli módon odafigyel és fókuszál, tehát ha visszatekint rá, az segít visszaemlékezni azokra az időkre és helyekre, amikor és ahol dolgozott rajta. Ez elég kemény dolog.

KM: De ez talán azért is lehet, mert vizuális típus vagy, a vizuális memóriáatd használod elsődlegesen.

DM: Úgy gondolom, attól függ, hogy a tudatod mennyire kalandozik el, hiszen az egész alkotási folyamat alatt koncentrálsz. Ezt a jelenséget a gyerekeimnél is észrevettem, amikor elkezdtem az útikönyveimet, skiccfüzeteimet kiadni…

KM: Azok a könyvek nagyon jók, csak teljesen elérhetetlenek, nagyon nehéz őket beszerezni.

DM: Sajnos, tudom, de már gondolkodtam rajta, hogy keresek egy-egy boltot bizonyos városokban és megpróbálom hozzájuk eljuttatni.

KM: Szerintem igazából a turistáknak ezeket kéne megvenniük, nem pedig a turistatérképeket meg a városfotó-albumokat, amelyekben egy-egy város híres épületeit és szobrait örökítik meg.

DM: Abszolút egyetértek. Még Bécsben kezdtem el az ilyen típusú rajzolást, volt nálam egy skiccfüzet, és a gyerekeimnek is adtam egyet-egyet. A nyaralás végére meglepetten tapasztaltam, hogy mivel mindent lerajzoltunk együtt, a múzeumokban a szobrokat és festményeket, ezért mindenre emlékeztek. Ez elképesztő. Még a festők és szobrászok nevére is, pedig azelőtt a nyaralásainkról általában csak a minibár, a hotel és a reptér maradt meg a fejükben.

KM: Nagyon érdekes kísérlet, és gondolom, ez segít kitágítani az emlékezetüket is.

DM: Igen, egyszerűen fogékonyabbá teszi őket a külvilág hatásaira.

KM: Mi szerettél volna lenni gyerekkorodban? A rajzolás mindig része volt az életednek?

DM: Igen, teljes mértékben. Emlékszem, hogy mindig rajzoltam, és ha nem rajzoltam, akkor a zongorán játszottam, ez volt a két nagy szerelmem. Soha nem szerettem volna más lenni, nem gondolkodtam azon, hogy tűzoltó vagy…

KM: Ez talán a legjobb, hogy nem a szüleid unszolására lettél alkotóművész.

DM: Valójában éppen az ellenkezője igaz, mert a szüleim nem ismertek egyetlen művészt sem, olyat pedig, aki meg is él belőle, pláne nem. Emiatt kissé meg voltak ijedve, hogy éhen fogok halni, ezért próbáltak pár ésszerűbb alternatívát is javasolni.

KM: Mit csinálsz a szabadidődben – ha létezik ilyen? Ez is része a kérdésnek.

DM: Így már sokkal jobb. Szeretek rajzolni, és ezért az időm nagy részében ezt is csinálom még ha nem is konkrét megrendeléseken dolgozom. Egyébként tollaslabdázom és zenélek, azt hiszem nagyjából ennyi. De van családom is, gyerekeim és feleségem, szóval családi életet is élek.

KM: Olvasol képregényeket? Milyenek érdekelnek leginkább?

DM: Igen, olvasok, de sorozatokat már egyáltalán nem. Általában összegyűjtött kiadásban vagy eleve graphic novel típusúakat a modern kiadóktól. Bámulatos listát tudnak összehozni ezekből manapság és leginkább ezért nem is olvasok havi megjelenésű képregénysorozatokat.

KM: Mit olvastál mostanság?

DM: Nos, Lorenzo Mattotti Stigmata című képregényét nem is olyan rég adták ki angolul, és van ez a másik a Fantagraphics-tól, The Crackel of the Frost címmel. Frederic Peeters Blue Pills című képregényét is mostanság olvastam, és Shaun Tan The Arrival című képregénye jutott még így hirtelen eszembe.

KM: Szeretek olyanokat olvasni, amikről és akikről még soha nem hallottam. Én is szuperhősös képregényekkel kezdtem, de mostanság a komolyabb, szerzői kiadások felé kezdek hajlani.

DM: Az egy teljesen más világ, ami felfedezésre vár. Nekem nagyon tetszett Shaun Tan The Arrival-ja, az egy gyönyörű képregény. Ismered a könyveit?

KM: Nem igazán, de mindenképpen utána fogok nézni és megveszek egy párat azok közül, amiket javasoltál. Köszönöm az interjút, és hogy időt szakítottál rám, nagy megtiszteltetés volt találkozni veled, Dave. Remélem, hamarosan újra látjuk egymást!

DM: Én is köszönöm, és hasonlóan megtisztelő volt.